Hughes, Ted: Fekete kabát (Black Coat in Hungarian)

I remember going out there,

The tide far out,the North Shore ice-wind

Cutting me back

To the quick of the blood – that outer-edge nostalgia,

The good feeling. My sole memory

Of my black overcoat. Padding the wet sandspit.

I was staring at the sea, I suppose.

Trying to feel thoroughly alone,

Simply myself, with sharp edges -

Me and the sea one big tubula rasa,

As if my returning footprints

Out of that scrim of gleam, that horizon-wide wipe,

Might be a whole new start.

My shoe-sole shapes

My only sign.

My minimal but satisfying discussion

With the sea.

Putting my remarks down, for the thin tongue

Of the sea to interpret. Inaudibly.

A therapy,

Instructions too complicated for me

A the moment, but stowed in my black box for later.

Like feeding a wild deer

With potato crisps

As you do in that snapshot where you exclaim

Back towards me and my camera.

So I had no idea I had stepped

Into the telescopic sights

Of the paparazzo sniper

Nested in your brown iris.

Perhaps you had no idea either,

So far off, half a mile maybe,

Looking towards me. Watching me

Pin the sea’s edge down.

No idea

How that double image,

Your eye’s inbuilt double exposure

Which was the projection

Of your two-way heart’s diplopic error,

The body of the ghost and me the blurred see-through

Came into single focus,

Sharp-edged, stark as a target,

Set up like a decoy

Against that freezing sea

From which your dead father had just crawled.

I did not feel

How, as your lenses tightened,

He slid into me.

Emlékszem, kimentem oda,

Az elhúzó apályban, az északi-tengeri jeges szél

Felvérző elevenembe

Vágott - a határon kívüliség nosztalgiája

Volt ez, boldog érzés. Egyedüli emlékem

A fekete nagykabátról. Tapodás a nedves

Homokzátonyon. Azt hiszem, bámultam

A tengert. Megpróbáltam teljesen magányosnak

Érezni magam, egyszerűen csak magam, éles határaimmal -

Én és a tenger, egyetlen nagy tabula rasa,

Mintha visszatérő lábnyomaim

A sugárszövedékből, a horizontszéles törléssávból

Mindent újra tudnának kezdeni.

Két cipőtalpnyom.

A jelem ennyi.

Jelentéktelen párbeszéd a tengerrel.

Nekem elég.

Porba rovása annak, ami a tenger híg nyelvéből

Tolmácsolható. Hang nélkül is.

Terápia.

Példázatok, amelyeket nem tudtam megfejteni

Akkor, de amelyek elraktározódtak fekete

Dobozomban, későbbre. Mint a vad szarvas

Etetése burgonyaszirommal,

Mozdulatod a fényképen, amelyről

Visszakiáltasz rám és a masinámra.

Sejtelmem sem volt hát, hogy beléptem

A barna íriszedben fészkelő

Paparazzo-orvlövész

Távcsövének látómezejébe.

Talán te sem sejtetted.

Messze voltál, félmérföldnyire, meglehet,

Onnan néztél. Figyelted, ahogy

Rögzítem a tengerhatárt.

Sejtelmem sincs,

Hogy az a kettős kép,

A szemedbe épített kettős megvilágítás,

Kétágú szíved kettős látású

Tévhitének kivetülése,

A kísértet teste és én, a homályosan átlátszó,

Hogyan kerültünk egyetlen gyújtópontba,

Amely éles határú, határozott, mint a célpont,

Ott áll, csapdaként,

A kimerevített tenger előtt,

Amelyből halott apád éppen elővonszolódott.

Nem éreztem meg,

Ahogy látcsöved lencséje megfeszül,

És ő odasiklik, belém.