Hughes, Ted: Szél villogtatja a füveket (A Wind Flashes the Grass in Hungarian)

Leaves pour blackly across.
We cling to the earth, with glistening eyes, pierced afresh by the tree’s cry.

And the incomprehensible cry
From the boughs, in the wind
Sets us listening for below words,
Meanings that will not part from the rock.

The trees thunder in unison, on a gloomy afternoon,
And the ploughman grows anxious, his tractor becomes terrible,
As his memory litters downwind
And the shadow of his bones tosses darkly on the air.

The trees suddenly storm to a stop in a hush
Against the sky, where the field ends.
And crowd there shuddering
And wary, like horses bewildered by lightening.

The stirrings of their twigs against the dark, travelling sky
Is the oracle of the earth.

They too are afraid they too are momentary
Streams rivers of shadow.

Fekete falevelek zuhognak.
Odalapulunk a földhöz, égő szemekkel, a fák kiáltásaitól sebzetten.

És a gallyak megfejthetetlen kiáltásai
A szélben kényszerítenek minket,
Hogy hallgassuk a felszín alatti szavakat,
Melyeknek jelentései nem emelkednek a kövek fölé.

A borús alkonyatban seregbe verődve morajlanak a fák,
Es a traktoros elveszti uralmát a gépén és traktora iszonyattá válik,
Emlékezete szétrázódik,
Es csontvázának árnyéka sötéten hánykódik a levegőben.

A morajló fák megtorpannak hirtelen,
Szemközt a végtelennel, ahol a mező véget ér.
Nyugtalanul
És remegve, mint villámtól megriadt lovak.

Gallyaik lázadása a komor, utazó ég ellen
A föld jóslata.

De túlságosan félnek és túlságosan tűnékenyek,
Zúgolódó sarjai csupán az árnyék-folyónak.