Hecht, Anthony: The End of the Weekend

A dying firelight slides along the quirt

Of the cast iron cowboy where he leans

Against my father's books. The lariat

Whirls into darkness. My girl in skin tight jeans

Fingers a page of Captain Marriat

Inviting insolent shadows to her shirt.

We rise together to the second floor.

Outside, across the lake, an endless wind

Whips against the headstones of the dead and wails

In the trees for all who have and have not sinned.

She rubs against me and I feel her nails.

Although we are alone, I lock the door.

The eventual shapes of all our formless prayers:

This dark, this cabin of loose imaginings,

Wind, lip, lake, everything awaits

The slow unloosening of her underthings

And then the noise. Something is dropped. It grates

against the attic beams. I climb the stairs

Armed with a belt. A long magnesium shaft

Of moonlight from the dormer cuts a path

Among the shattered skeletons of mice.

A great black presence beats its wings in wrath.

Above the boneyard burn its golden eyes.

Some small grey fur is pulsing in its grip.

A kandallófény haldoklón simít

Flancos öntöttvas-cowboyt, mely apám

Könyveinek dől, örvénylő lasszót,

S testhezálló farmerbe bújt babám,

Kinek ujja könyvlapon követ szót;

S blúzára ingerlő árnyat vetít.

Az emeletre szállunk, én s párom

Odakünn a tavon által szüntelen

Szél korbácsol hantokat, s felnyüszít

Mindazokért, kik bűnösök, s kik nem.

Ő hozzám simul, érzem körmeit,

S bár magunk vagyunk; az ajtót zárom.

Végső formákra lelt imádságok,

A sötét, s ábrándoknak ez odva,

Szél, tó, ajak mind-mind arra vár csak,

Hogy legyen már neglizséje oldva.

S ekkor: valami huppanva zajt csap,

S a padláson karistol. Felhágok

Szíjat ragadva. Holdfény vet ösvényt -

Magnézium -sugár a manzard-résen át –

A zúzott egércsontvázak között.

Roppant jelenés verdesi szárnyát,

Arany-szem izzik a csontterem fölött;

S karma szorít egy rángó, szürke lényt.