Hall, Donald: The Things

When I walk in my house I see pictures,
bought long ago, framed and hanging
—de Kooning, Arp, Laurencin, Henry Moore—
that I’ve cherished and stared at for years,
yet my eyes keep returning to the masters
of the trivial—a white stone perfectly round,
tiny lead models of baseball players, a cowbell,
a broken great-grandmother’s rocker,
a dead dog’s toy—valueless, unforgettable
detritus that my children will throw away
as I did my mother’s souvenirs of trips
with my dead father, Kodaks of kittens,
and bundles of cards from her mother Kate.

Ahogy belépek a házamba, régen vásárolt,
bekeretezett festményeket látok a falon
– de Kooning, Arp, Laurencin, Henry Moore –,
amiket évekig őriztem és bámultam,
mégis, tekintetem visszatér a közönségesség
mestereihez – egy tökéletesen kerek, fehér kő,
baseballjátékosok apró ólomfigurái, egy kolomp,
egy törött, dédanyám korabeli hintaszék,
egy halott kutya játéka – értéktelen, felejthetetlen
törmelékek, amiket majd gyermekeim dobnak el,
ahogy én tettem anyám szuvenírjeivel,
amiket halott apámmal utazgatva gyűjtött, a cicás fényképekkel,
és az édesanyjától, Kate-től kapott üdvözlőkártyákkal.