Hall, Donald: Olives

"Dead people don't like olives,"
I told my partners in eighth grade 
dancing class, who never listened 
as we fox-trotted, one-two, one-two. 

The dead people I often consulted 
nodded their skulls in unison 
while I flung my black velvet cape 
over my shoulders and glowered 
from deep-set, burning eyes, 
walking the city streets, alone at fifteen, 
crazy for cheerleaders and poems. 

At Hamden High football games, girls 
in short pleated skirts 
pranced and kicked, and I longed 
for their memorable thighs. 
They were friendly—poets were mascots— 
but never listened when I told them 
that dead people didn't like olives. 

Instead the poet, wearing his cape, 
continued to prowl in solitude 
intoning inscrutable stanzas 
as halfbacks and tackles 
made out, Friday nights after football, 
on sofas in dark-walled rec rooms 
with magnanimous cheerleaders. 

But, decades later, when the dead 
have stopped blathering 
about olives, obese halfbacks wheeze 
upstairs to sleep beside cheerleaders 
waiting for hip replacements, 
while a lascivious, doddering poet, 
his burning eyes deep-set 
in wrinkles, cavorts with their daughters. 

„A halottak nem szeretik az olívát”,
mondogattam partnereimnek a nyolcadikos táncórán,
akik sosem hallgattak rám, miközben
egy-két, egy-két, jártuk a foxtrottot.

A holtak, akikkel gyakran összeültünk,
egyetértésben biccentették koponyájukat,
mikor tizenöt évesen vállamra vetett fekete
bársonyköpenyemben egymagam róttam
az utakat, kémleltem mély, haraggal
égő tekintettel, eszemet vesztve
a pomponlányoktól és a költészettől.

A Hamden gimi focimeccsein a lányok
rövid, rakott szoknyában
szökkentek és rúgtak, és én áhítoztam
felejthetetlen combjaik után.
Barátságosak voltak – a költők pedig kabalák –,
de sosem hallgattak rám, mikor azt mondtam
nekik, hogy a holtak nem szeretik az olívát.

A költő inkább fekete köpenyében,
folytatta portyáját magányos és
kifürkészhetetlen dallamú strófák nyomában,
miközben centerek és halfbeckek
vajszívű pomponlányokkal kavartak
sötét falú dühöngők szófáin
a péntek esti meccsek után.

De évtizedek múltán, mikor a holtak
már nem hablatyolnak
olívákról, hájas halfbackek lihegnek
fel az emeletre, hogy csípőprotézisre váró  
pomponfeleségeik mellé feküdjenek,
miközben az érzéki, immár totyogó költőnk
– égő szeme mély ráncok közt ül –
a lányaikkal hancúrozik.