This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Ginsberg, Allen: Sunflower Sutra

Portre of Ginsberg, Allen

Sunflower Sutra (English)

I walked on the banks of the tincan banana dock and sat down under the huge shade of a Southern Pacific locomotive to look at the sunset over the box house hills and cry.
Jack Kerouac sat beside me on a busted rusty iron pole, companion, we thought the same thoughts of the soul, bleak and blue and sad-eyed, surrounded by the gnarled steel roots of trees of machinery.
The oily water on the river mirrored the red sky, sun sank on top of final Frisco peaks, no fish in that stream, no hermit in those mounts, just ourselves rheumy-eyed and hung-over like old bums on the riverbank, tired and wily.
Look at the Sunflower, he said, there was a dead gray shadow against the sky, big as a man, sitting dry on top of a pile of ancient sawdust—
— I rushed up enchanted —it was my first sunflower, memories of Blake— my visions —Harlem
and Hells of the Eastern rivers, bridges clanking Joes Greasy Sandwiches, dead baby carriages, black treadless tires forgotten and unretreaded, the poem of the riverbank, condoms & pots, steel knives, nothing stainless, only the dank muck and the razor-sharp artifacts passing into the past —
and the gray Sunflower poised against the sunset, crackly bleak and dusty with the smut and smog and smoke of olden locomotives in its eye —
corolla of bleary spikes pushed down and broken like a battered crown, seeds fallen out of its face, soon-to-be-toothless mouth of sunny air, sunrays obliterated on its hairy head like a dried wire spiderweb,
leaves stuck out like arms out of the stem, gestures from the sawdust root, broke pieces of plaster fallen out of the black twigs, a dead fly in its ear,
Unholy battered old thing you were, my sunflower O my soul, I loved you then!
The grime was no man’s grime but death and human locomotives,
all that dress of dust, that veil of darkened railroad skin, that smog of cheek, that eyelid of black mis’ry, that sooty hand or phallus or protuberance of artificial worse-than-dirt—industrial—modern—all that civilization spotting your crazy golden crown—
and those blear thoughts of death and dusty loveless eyes and ends and withered roots below, in the home-pile of sand and sawdust, rubber dollar bills, skin of machinery, the guts and innards of the weeping coughing car, the empty lonely tincans with their rusty tongues alack, what more could I name, the smoked ashes of some cock cigar, the cunts of wheelbarrows and the milky breasts of cars, wornout asses out of chairs & sphincters of dynamos — all these
entangled in your mummied roots — and you there standing before me in the sunset, all your glory in your form!
A perfect beauty of a sunflower! a perfect excellent lovely sunflower existence! a sweet natural eye to the new hip moon, woke up alive and excited grasping in the sunset shadow sunrise golden monthly breeze!
How many flies buzzed round you innocent of your grime, while you cursed the heavens of the railroad and your flower soul?
Poor dead flower? when did you forget you were a flower? when did you look at your skin and decide you were an impotent dirty old locomotive? the ghost of a locomotive? the specter and shade of a once powerful mad American locomotive?
You were never no locomotive, Sunflower, you were a sunflower!   
And you Locomotive, you are a locomotive, forget me not!
So I grabbed up the skeleton thick sunflower and stuck it at my side like a scepter,
and deliver my sermon to my soul, and Jack’s soul too, and anyone who’ll listen,
— We’re not our skin of grime, we’re not dread bleak dusty imageless locomotives, we’re golden sunflowers inside, blessed by our own seed & hairy naked accomplishment-bodies growing into mad black formal sunflowers in the sunset, spied on by our own eyes under the shadow of the mad locomotive riverbank sunset Frisco hilly tincan evening sitdown vision.

Berkeley, 1955

 


Uploaded bySebestyén Péter
Source of the quotationhttps://www.poetryfoundation.org/poems/

Napraforgó szutra (Hungarian)

Föl-alá jártam a pléhkonzerv banánkikötő rakpartjain és a Dél-Csendes-Óceáni mozdonyának roppant árnyékába ültem hogy onnan nézzem a kockaház dombok fölött lenyugvó napot és sírjak.
Jack Kerouac ült mellettem egy kidőlt rozsdás vascöveken, a társam, egyet gondolt a lelkünk, zordan és csüggedten és szomorú-szeműn, a gépfák bütykös acélgyökereivel bekerítve.
Vörös ég tükrözte a folyó vizén az olajfoltokat, nap bukott Frisco végső hegyormaira, sem hal az áradatban, sem remete a dombok közt, csak mi magunk csipás szeműek és másnaposak mint a folyópart vén csavargói, fáradt rókapofával.
Nézd csak a Napraforgót, mondta, egy halott és szürke árny támaszkodott az égnek, embernyi árnyék, ültében aszalódott egy halom ősi fűrészpor tetején elbűvölve rohantam oda - első napraforgóm volt ez, Blake emléke - látomásaim - Harlem
és a keleti folyók poklai, csörömpölő hidak, Joe Zsíros Kenyerei, döglött babakocsik, lekopott futójú fekete autógumik a soha újra nem futózásban elfelejtve, a folyópart költeménye, kotonok és fazekak, és az acél kések egy cseppet sem rozsdamentesek, csak a nyirkos mocsok és a borotvaéles műanyagok vonulnak be a múltba -
és a szürke Napraforgó a lenyugvó nappal szemben siváran recsegve és porosan ingadozott a korommal a köddel és hajdani mozdonyok füstjével a szemében
megtörten lekonyuló vizenyős tövispártája rozzant korona volt, tányérjából a magok kihulltak, a fényes levegő fogait gyorsan hullató szája, szőrös fején a sugarak bélyege
akár egy megaszalt drót pókháló, levélkarokat meresztett a szára, fűrészpor gyökerei integettek, fekete kacsairól gipszmorzsa esőzött, döglött légy a fülében,
Szentségtelen rozoga vén vacak voltál, napraforgóm Ó én lelkem, szerettelek téged!
A korom rajtad nem ember korma volt de halál és emberi mozdonyok, mind e porruha, a vasútbőrnek e homályos fátyla, e füstköd pofa, e fekete nyomorúság szemhéja, ez a kormos kéz vagy fallosz vagy kosznál rosszabb művi duzzanat - az ipari - a modern - az egész civilizáció mely bemocskolja őrült arany koronádat
és ezek a ködös gondolatok a halálról és a szerelem nélkül porosodó szemekről és a végkifejletről és a mélyben sorvadó gyökerekről, a homok és fűrészpor hazai buckáiban, gumi dollárbankók, gépek bőre, a sírva köhögő autók belei és belsőségei, az üresen eldobott pléhkonzervek azzal az ójaj de rozsdás nyelvükkel, mit mondjak még, valami szivarízű farok elfüstölt hamuja, a talicskák vaginái és az autók tejelő melle, a szék híján megviselt valagak meg a dinamók záróizma - mindez
múmia gyökereidbe préselődött - és ott állsz előttem a napnyugta fényében, alakodban dicsőséged telje!
Egy napraforgó tökéletes szépsége! a hibátlanul tökéletes gyönyörű napraforgó létezés! hogy a belevaló újholdhoz illő édes és természetes szem villamos izgalommal ébredt és kapva kapott a napnyugta árnyú napkelte aranyú havi fuvallaton!
Hány légy zizegett körbe téged korom ártatlanja, míg a vasutak mennyét és virág lelkedet átkoztad?
Szegény halott virág! mikor felejtetted el hogy virág vagy? mikor bámultad meg a bőrödet és mikor döntöttél úgy hogy te egy tehetetlen mocskos vén mozdony vagy? egy mozdony kísértete? a hajdan hatalmas őrült amerikai mozdony hazajáró lelke?
Soha nem voltál mozdony, Napraforgó, napraforgó voltál!
És te Mozdony, mozdony vagy, ezt jegyezd meg magadnak!
Na szóval fölkaptam a csontváznehéz napraforgót és az övembe tűztem mint valami jogart,
és prédikációt tartok a lelkemnek, és Jack lelkének is, és mindenkinek aki figyel rá,
- Mi nem a mi korom bőrünk vagyunk, mi nem vagyunk rettentő rideg poros kioltott képzeletű mozdonyok, mi mindannyian szépséges arany napraforgók vagyunk belül, áldottak vagyunk mi a mi magvainkban és testi beteljesülésünk aranyszőrű meztelenségében mely őrült fekete estélyi napraforgók alakját ölti napnyugtakor, hogy leselkedve lássuk az őrült mozdonyárny folyópart alkonya Frisco dombos pléhkonzerv estéjén végigült látomását.


Berkeley, 1955

 


Uploaded bySebestyén Péter
PublisherEurópa
Source of the quotationAllen Ginsberg: A leples bitang
Bookpage (from–to)26-27
Publication date

minimap