Emerson, Ralph Waldo: Hamatreya

Bulkeley, Hunt, Willard, Hosmer, Meriam, Flint,

Possessed the land which rendered to their toil

Hay, corn, roots, hemp, flax, apples, wool and wood.

Each of these landlords walked amidst his farm,

Saying, "'Tis mine, my children's and my name's.

How sweet the west wind sounds in my own trees!

How graceful climb those shadows on my hill!

I fancy these pure waters and the flags

Know me, as does my dog: we sympathize;

And, I affirm, my actions smack of the soil.'

Where are these men? Asleep beneath their grounds:

And strangers, fond as they, their furrows plough.

Earth laughs in flowers, to see her boastful boys

Earth-proud, proud of the earth which is not theirs;

Who steer the plough, but cannot steer their feet

Clear of the grave.

They added ridge to valley, brook to pond,

And sighed for all that bounded their domain;

'This suits me for a pasture; that's my park;

We must have clay, lime, gravel, granite-ledge,

And misty lowland, where to go for peat.

The land is well,--lies fairly to the south.

'Tis good, when you have crossed the sea and back,

To find the sitfast acres where you left them.'

Ah! the hot owner sees not Death, who adds

Him to his land, a lump of mould the more.

Hear what the Earth says:--

Earth-Song

'Mine and yours;

Mine, not yours, Earth endures;

Stars abide--

Shine down in the old sea;

Old are the shores;

But where are old men?

I who have seen much,

Such have I never seen.

'The lawyer's deed

Ran sure,

In tail,

To them, and to their heirs

Who shall succeed,

Without fail,

Forevermore.

'Here is the land,

Shaggy with wood,

With its old valley,

Mound and flood.

"But the heritors?--

Fled like the flood's foam.

The lawyer, and the laws,

And the kingdom,

Clean swept herefrom.

'They called me theirs,

Who so controlled me;

Yet every one

Wished to stay, and is gone,

How am I theirs,

If they cannot hold me,

But I hold them?'

When I heard the Earth-song,

I was no longer brave;

My avarice cooled

Like lust in the chill of the grave.

Bulkeley, Hunt, Willard, Hosmer, Meriam, Flint

Bírták e földet, rajta nőtt szorgalmuk nyomán

Széna, kukorica, répa, kender, len, alma, gyapjú, fa.

S mindegyik gazda így szólt birtokán:

„Ez enyém, gyermekeimé, utódoké.

Az esti szél míly édes fáimon!

Dombjaimon míly könnyed árny kúszik!

Hiszem, e friss, növénnyel telt vizek

Ismernek, mint kutyám, egyek velem,

S hogy tetteimnek földillata van."

Hol vannak ők? Földjükben alszanak,

Barázdát mások szántanak vígan.

A virágzó föld örvend fiain,

Mily büszkék arra, ami nem is övék,

Hogy nyomják az ekét, bár lábaik

A sírt ki nem kerülhetik.

Bakhátat völgyhöz, tóhoz patakot,

Befogták birtokuk határait:

„Ez legelő lesz, az meg majd a park;

Kell széna, hárs, murva, sziklaperem,

Ködös síkság is, hova tőzegért

Lehet majd menni, messzi dél fele.

Jó tengerről megtérve, lelni úgy

Buckás szántónkra, ahogy ott maradt."

S a gazda nem látja, hogy adja őt

Birtokához göröngyként a Halál.

Halld csak, mit mond a Föld: –

A FÖLD SZAVA

„Az enyém és tiétek:

Enyém, nem a tiétek.

Mindent elbír a föld, s az égnek

Csillaga megmarad

A vén tenger vizén;

A part is egyre vénebb,

De hol van a vén ember?

Én, aki sokat láttam,

Belőlük még egyet sem."

„A jogász-okirat

Biztosítékot ad

Neki

S a végrendelkezőnek,

Hogy utódja marad,

Ki folyvást követi

Örök időkön át."

Ez íme a föld,

Csupa zöld bozont,

Vénséges völgyek,

Vízár s a domb.

S az örökös hol porlad?

Mint örvény habja

Jogász, törvény elolvad,

S a királyok hatalma,

Nyomot se hagyva.”

„Övékének neveztek,

Parancsolóim voltak,

De hol van mind, aki

Próbált megtartani?

Övéké hogy lehessek,

Ha ők nem birtokolnak,

Csak őket én?"

Ha eképp szól a Föld,

A bátorság többé nem űz,

Kihűl a szerzés vágya,

Mint sír fagyán szerelmi tűz.