This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Eliot, T. S.: Four Quartets/2

Portre of Eliot, T. S.

Four Quartets/2 (English)


(No. 2 of 'Four Quartets')


In my beginning is my end. In succession

Houses rise and fall, crumble, are extended,

Are removed, destroyed, restored, or in their place

Is an open field, or a factory, or a by-pass.

Old stone to new building, old timber to new fires,

Old fires to ashes, and ashes to the earth

Which is already flesh, fur and faeces,

Bone of man and beast, cornstalk and leaf.

Houses live and die: there is a time for building

And a time for living and for generation

And a time for the wind to break the loosened pane

And to shake the wainscot where the field-mouse trots

And to shake the tattered arras woven with a silent motto.

In my beginning is my end. Now the light falls

Across the open field, leaving the deep lane

Shuttered with branches, dark in the afternoon,

Where you lean against a bank while a van passes,

And the deep lane insists on the direction

Into the village, in the electric heat

Hypnotised. In a warm haze the sultry light

Is absorbed, not refracted, by grey stone.

The dahlias sleep in the empty silence.

Wait for the early owl.

                                    In that open field

If you do not come too close, if you do not come too close,

On a summer midnight, you can hear the music

Of the weak pipe and the little drum

And see them dancing around the bonfire

The association of man and woman

In daunsinge, signifying matrimonie—

A dignified and commodiois sacrament.

Two and two, necessarye coniunction,

Holding eche other by the hand or the arm

Whiche betokeneth concorde. Round and round the fire

Leaping through the flames, or joined in circles,

Rustically solemn or in rustic laughter

Lifting heavy feet in clumsy shoes,

Earth feet, loam feet, lifted in country mirth

Mirth of those long since under earth

Nourishing the corn. Keeping time,

Keeping the rhythm in their dancing

As in their living in the living seasons

The time of the seasons and the constellations

The time of milking and the time of harvest

The time of the coupling of man and woman

And that of beasts. Feet rising and falling.

Eating and drinking. Dung and death.

Dawn points, and another day

Prepares for heat and silence. Out at sea the dawn wind

Wrinkles and slides. I am here

Or there, or elsewhere. In my beginning.


What is the late November doing

With the disturbance of the spring

And creatures of the summer heat,

And snowdrops writhing under feet

And hollyhocks that aim too high

Red into grey and tumble down

Late roses filled with early snow?

Thunder rolled by the rolling stars

Simulates triumphal cars

Deployed in constellated wars

Scorpion fights against the Sun

Until the Sun and Moon go down

Comets weep and Leonids fly

Hunt the heavens and the plains

Whirled in a vortex that shall bring

The world to that destructive fire

Which burns before the ice-cap reigns.

That was a way of putting it—not very satisfactory:

A periphrastic study in a worn-out poetical fashion,

Leaving one still with the intolerable wrestle

With words and meanings. The poetry does not matter.

It was not (to start again) what one had expected.

What was to be the value of the long looked forward to,

Long hoped for calm, the autumnal serenity

And the wisdom of age? Had they deceived us

Or deceived themselves, the quiet-voiced elders,

Bequeathing us merely a receipt for deceit?

The serenity only a deliberate hebetude,

The wisdom only the knowledge of dead secrets

Useless in the darkness into which they peered

Or from which they turned their eyes. There is, it seems to us,

At best, only a limited value

In the knowledge derived from experience.

The knowledge imposes a pattern, and falsifies,

For the pattern is new in every moment

And every moment is a new and shocking

Valuation of all we have been. We are only undeceived

Of that which, deceiving, could no longer harm.

In the middle, not only in the middle of the way

But all the way, in a dark wood, in a bramble,

On the edge of a grimpen, where is no secure foothold,

And menaced by monsters, fancy lights,

Risking enchantment. Do not let me hear

Of the wisdom of old men, but rather of their folly,

Their fear of fear and frenzy, their fear of possession,

Of belonging to another, or to others, or to God.

The only wisdom we can hope to acquire

Is the wisdom of humility: humility is endless.

The houses are all gone under the sea.

The dancers are all gone under the hill.


O dark dark dark. They all go into the dark,

The vacant interstellar spaces, the vacant into the vacant,

The captains, merchant bankers, eminent men of letters,

The generous patrons of art, the statesmen and the rulers,

Distinguished civil servants, chairmen of many committees,

Industrial lords and petty contractors, all go into the dark,

And dark the Sun and Moon, and the Almanach de Gotha

And the Stock Exchange Gazette, the Directory of Directors,

And cold the sense and lost the motive of action.

And we all go with them, into the silent funeral,

Nobody's funeral, for there is no one to bury.

I said to my soul, be still, and let the dark come upon you

Which shall be the darkness of God. As, in a theatre,

The lights are extinguished, for the scene to be changed

With a hollow rumble of wings, with a movement of darkness on darkness,

And we know that the hills and the trees, the distant panorama

And the bold imposing facade are all being rolled away—

Or as, when an underground train, in the tube, stops too long between stations

And the conversation rises and slowly fades into silence

And you see behind every face the mental emptiness deepen

Leaving only the growing terror of nothing to think about;

Or when, under ether, the mind is conscious but conscious of nothing—

I said to my soul, be still, and wait without hope

For hope would be hope for the wrong thing; wait without love,

For love would be love of the wrong thing; there is yet faith

But the faith and the love and the hope are all in the waiting.

Wait without thought, for you are not ready for thought:

So the darkness shall be the light, and the stillness the dancing.

Whisper of running streams, and winter lightning.

The wild thyme unseen and the wild strawberry,

The laughter in the garden, echoed ecstasy

Not lost, but requiring, pointing to the agony

Of death and birth.

                                    You say I am repeating

Something I have said before. I shall say it again.

Shall I say it again? In order to arrive there,

To arrive where you are, to get from where you are not,

    You must go by a way wherein there is no ecstasy.

In order to arrive at what you do not know

    You must go by a way which is the way of ignorance.

In order to possess what you do not possess

    You must go by the way of dispossession.

In order to arrive at what you are not

    You must go through the way in which you are not.

And what you do not know is the only thing you know

And what you own is what you do not own

And where you are is where you are not.


The wounded surgeon plies the steel

That questions the distempered part;

Beneath the bleeding hands we feel

The sharp compassion of the healer's art

Resolving the enigma of the fever chart.

    Our only health is the disease

If we obey the dying nurse

Whose constant care is not to please

But to remind of our, and Adam's curse,

And that, to be restored, our sickness must grow worse.

    The whole earth is our hospital

Endowed by the ruined millionaire,

Wherein, if we do well, we shall

Die of the absolute paternal care

That will not leave us, but prevents us everywhere.

    The chill ascends from feet to knees,

The fever sings in mental wires.

If to be warmed, then I must freeze

And quake in frigid purgatorial fires

Of which the flame is roses, and the smoke is briars.

    The dripping blood our only drink,

The bloody flesh our only food:

In spite of which we like to think

That we are sound, substantial flesh and blood—

Again, in spite of that, we call this Friday good.


So here I am, in the middle way, having had twenty years—

Twenty years largely wasted, the years of l'entre deux guerres

Trying to use words, and every attempt

Is a wholly new start, and a different kind of failure

Because one has only learnt to get the better of words

For the thing one no longer has to say, or the way in which

One is no longer disposed to say it. And so each venture

Is a new beginning, a raid on the inarticulate

With shabby equipment always deteriorating

In the general mess of imprecision of feeling,

Undisciplined squads of emotion. And what there is to conquer

By strength and submission, has already been discovered

Once or twice, or several times, by men whom one cannot hope

To emulate—but there is no competition—

There is only the fight to recover what has been lost

And found and lost again and again: and now, under conditions

That seem unpropitious. But perhaps neither gain nor loss.

For us, there is only the trying. The rest is not our business.

Home is where one starts from. As we grow older

The world becomes stranger, the pattern more complicated

Of dead and living. Not the intense moment

Isolated, with no before and after,

But a lifetime burning in every moment

And not the lifetime of one man only

But of old stones that cannot be deciphered.

There is a time for the evening under starlight,

A time for the evening under lamplight

(The evening with the photograph album).

Love is most nearly itself

When here and now cease to matter.

Old men ought to be explorers

Here or there does not matter

We must be still and still moving

Into another intensity

For a further union, a deeper communion

Through the dark cold and the empty desolation,

The wave cry, the wind cry, the vast waters

Of the petrel and the porpoise. In my end is my beginning.

Uploaded byP. T.
Source of the quotation

Négy kvartett/2 (Hungarian)



Kezdetemben a vég. Egymást követve

Házak épülnek, hullnak, szétesnek, magasodnak,

Lehordatnak, pusztulnak, helyreállnak, vagy ahol álltak,

Mező van most, vagy gyár, vagy bekötő út.

Új házzá régi kő, új tűzzé régi tuskó,

Hamuvá régi tűz, és lesz a hamu földdé,

Mely máris hús, hüvely és hulladék,

Ember és állat csontja, növényi tors, avar.

Házak élnek és halnak: ideje van az építésnek,

S ideje az életnek, ideje a nemzésnek

S ideje a szélnek, hogy kitörje a meglazult üveget

S megrázza a faburkolatot, ahol motoz a mezei egér,

S megrázza a faliszőnyeget meg a beleszőtt, néma jeligét.

Kezdetemben a vég. Most a fény veri

A mezőt, de a lombokkal borított

Mélyút sötét marad a délutánban,

S te partjának dőlsz, míg elhalad egy teherautó,

S a mélyút konokul a kisülő

Hőség alatt hipnotizált falu

Felé vezet. Meleg párában a fülledt fényt

Nem veri vissza, elnyeli a szürke kő.

Az üres csöndben alszanak a dáliák.

Várj az első bagolyra.

                      Azon a mezőn,

Ha nem jössz túl közel, ha nem jössz túl közel,

Egy nyári éjszakán még hallhatod

Az éles síp s a kicsi dob szavát

S látod a tűz körül táncolni őket,

A férfi meg a nő egyesülését

A tántzban, mellynek jelentésse frigykötés -

Méltóságos, jótéteményű szentség.

Pár pár után, szükséges összveköttetés;

Kézenfogvást vagy kar a karban,

Egyesség zálogául. A tűz körül

Körtáncban vagy a lángon átugorva,

Paraszt komolyság, paraszt nevetés,

Nehéz láb ugrik otromba cipőben,

Föld láb, agyag láb, a vidék vigad,

Rég búzává lett földalattiak

Vigadnak. Betartják az ütemet,

Tartják a táncban a ritmust,

Ami életük volt, az eleven évszakokban,

Üteme évszakoknak, csillagoknak,

Üteme fejésnek, üteme aratásnak,

Üteme párosodásnak férfiak és nők,

S az állatok közt. Lábak dobbantása.

Evés meg ivás. Trágya és temető.

Kelőben a hajnal, új nap

Készül hőségre, csöndre. Kint a tengeren a hajnali szél

Fodrozva siklik. Itt vagyok,

Vagy ott, vagy másutt. Kezdetemben.



Mihez fog a késő november

A tavaszi gerjedelemmel,

Nyári hő alakzatai

S foszló hópelyhek mit neki,

S mályvák szürkébe felszökő

Piros színe mire való,

S késő rózsában korahó?

Görgő csillagok közt a dörgő

Menny, mint a bolygóközi harcba

Rohanó csatakocsi hangja

Nap ellen küzd Skorpió

Míg Nap és Hold leszáll s kométák

Sírnak és szállnak leonídák

Egeken síkokon a hajsza

Kerengő örvény a világot

A végpusztító tűzbe hajtja

S csak aztán a jégtakaró.

Hát így is ki lehet fejezni - nem éppen kielégítően:

Iskolás körülírás volt, elévült költői divat,

Nem takarítja meg a tűrhetetlen viadalt

Szóval és jelentéssel. Nem fontos a költészet.

Nem az volt - kezdjük újra el - amire számítottunk.

Mit ért volna ama régóta várt

Rég remélt nyugalom, őszi derű,

Az öregkor bölcsessége? Hát becsaptak,

Vagy magukat csapták be a halk hangú öregek

És mást se hagytak ránk, csak a csalás receptjét?

A derű csak eltökélt tompaság,

A bölcsesség kihűlt titkok tudása,

Hasztalan a sötétben, ahova belenéztek

Vagy ahonnan szemüket elfordították. S úgy látjuk mi már,

Legföljebb korlátolt értéke van

A tapasztalatból leszűrt tudásnak.

A tudás mintát szab s ezzel hamisít,

Mert a minta minden pillanatban új,

S minden pillanat új s megrendítő

Értékelése mindannak, ami voltunk. És csak akkor látjuk át

A csalást, ha már többé nem árthat.

Félúton, nem csupán az út felén,

De egész úton, sötétlő erdőben, sűrűségben,

Ingovány szélén, hol minden lépés bizonytalan,

S szörnyek, lidércek fenyegetnek és

Varázslat. Hallani sem akarok

A vének bölcsességéről - bolondságukról inkább,

Arról, hogy félnek a félelemtől, a megszállottságtól félnek,

Attól, hogy másé lesznek, vagy másoké, az Istené.

Egyetlen bölcsességük van, amit még remélhetünk,

Az alázat bölcsessége: az alázat végtelen.

A házakat mind elnyelte a tenger.

A táncolókat elnyelte a domb.



Ó éj ó éj. Mind eltűnnek az éjben,

Az üres csillagközi térben, az űrbeli űrben,

A kapitányok, kalmárok, bankárok, híres tollforgatók,

A nagylelkű műpártolók, az államférfiak, a fejedelmek,

Kiváló köztisztviselők, a bizottsági elnökök,

Iparbárók és kisvállalkozók, mind eltűnnek az éjben,

A sötétben a Nap, a Hold meg a Góthai Almanach

S a Tőzsdei Árfolyamlap és az Igazgatói Címtár,

S az érzékek kihűlnek és elvész a cselekvés indítéka.

S mindnyájan eltűnünk velük a néma temetésben,

A senki temetésében, mert nincs kit eltemetni.

Szóltam lelkemnek: csöndben légy s hagyd, hogy leszálljon rád a sötétség,

Mely Isten sötétsége lesz. Mint amikor színházban ülsz,

És kioltják a fényeket, mivel jelenetváltozás jön,

S tompán zörömböl a kulissza, sötétség sötétségre fordul,

S tudjuk, a hegyeket, a fákat meg a távoli panorámát

S a merész, hatásos színfalat egészben félregörgetik -

Vagy amikor a földalatti, lent, két állomás közt túl sokáig áll,

És társalgás kezdődik és lassankint némaságba ernyed,

És látod, minden arc mögött mélyül a szellemi üresség,

S nincs benne más, csak a növekvő rettegés, hogy gondolni sem lesz mire;

Vagy amikor az éter alatt még van tudat, de már a semmi tudata -

Szóltam lelkemnek: csöndben légy és várakozz reménytelen,

Mert a remény rosszat remélne; szeretet nélkül várakozz,

Mert a szeretet rosszul szeretne; még megmaradt a hit,

De a hit meg a szeretet meg a remény mind várakozóban.

Gondolat nélkül várakozz, mert nem vagy még kész a gondolatra:

Akkor sötétség lesz a fény s lesz majd csönd a tánc.

Rohanó folyók zúgása meg a téli villám,

A láthatatlan kakukkfű meg a szamóca,

A nevetés a kertben, a visszhangzó elragadtatás,

Nem vész el, de követel, s a halál meg a születés

Kínjára céloz.

              Azt mondod, ismételek

Valamit, amit már mondtam. Elmondom újra.

Mondjam el újra? Hogy elérj oda,

Hogy odaérj, ahol vagy, hogy elszabadulj onnan, ahol nem vagy,

        Olyan úton kell járnod, ahol nincsen elragadtatás.

Hogy elérj ahhoz, amit nem tudsz,

        Olyan úton kell járnod, mely a tudatlanság útja.

Hogy tied legyen az, ami nem a tiéd,

        A nincstelenség útján kell járnod.

Hogy elérj ahhoz, ami nem vagy,

        Azt az útat kell járnod, ahol nem találod magadat.

És amit nem tudsz, az az egyedüli, amit tudsz

És ami a tiéd, éppen az nem a tiéd

És ahol vagy, éppen ott nem vagy.



A sebesült sebész kutat

Acéljával s a nagybeteg

Érzi a vérző kéz alatt

Az éles, gyógyító művészetet:

Lázgörbénk titkait irgalma fejti meg.

A betegség a gyógyszerünk

S haldokló orvosunk

Nem tetszeni akar nekünk,

De int, hogy Ádám átka a bajunk

S ha lázban felszökik, csak akkor gyógyulunk.

A mi kórházunk ez a föld,

A bukott bankár birtoka,

Mind jól járt itt, akit megölt

Az atyai gondoskodás maga,

Mely mindenütt gyötör és nem hagy el soha.

Lábamban borzongás vacog,

Láz pendít szellemideget.

Az melegít, ha megfagyok

S jeges tisztítótűzben reszketek,

Amelynek lángja rózsa, füstje tövisek.

Csak csorgó vér az italunk,

Csak vérző hús az ételünk:

És mégis ép hús-vér vagyunk,

A lényeg van bennünk, ebben hiszünk -

És mégis ez a Péntek Nagy és jó nekünk.



Itt vagyok hát féluton, mögöttem ez a húsz év -

Húsz év, jobbára eltékozolva, két háború közti évek -

Mikor igyekeztem a szavak használatát megtanulni, s mindegyik kísérlet

Merőben új indulás, mind másféle kudarc -

Mert az ember mi másért tanult meg a szavakkal bánni?

Csak hogy elmondhassa, amit már nem muszáj elmondania, vagy úgy mondja el, ahogy

Már nincs kedve elmondani. És így minden kaland

Új kezdet, portyázás a kimondhatatlanság területére

Kopott fegyverzetben, amely mindig még csorbábbra romlik

A pontatlan érzelmek általános zűrzavarában,

Az indulat fegyelmezetlen brigádjával. És ami meghódítandó

Erővel és engedelmességgel, azt is már fölfedezték

Egyszer vagy kétszer vagy többször, olyanok, akikkel úgyse remélhetünk

Versengeni - de nincs is itt verseny -

Csak a harc áll: visszaszerezni azt, ami elveszett

És megtalálták és elveszett újra meg újra, és most kedvezőtlen

Feltételekkel. De talán nincs is nyereség, se veszteség.

Előttünk nincs más, csak a próba. A többi nem a mi dolgunk.

Otthon az, ahonnan elindul az ember. Ahogy öregszünk,

A világ egyre idegenebb, a halottak és az élők szövevénye

Egyre bonyolultabb. Nem a telített pillanat,

Az elszigetelt, aminek nincs előttje, sem utána,

Hanem egy életidő lángolása minden pillanatban

És nemcsak egy ember életideje,

Hanem öreg köveké, amiket nem lehet kibetűzni.

Ideje van az estnek a csillagfény alatt,

Ideje az estnek a lámpafény alatt

(A fényképalbumos estnek).

A szeretet akkor majdnem önmaga,

Ha nem fontos többé az itt és a most.

Az öregeknek kutató útra kell menni

Nem fontos az itt meg az ott

Fontos csak a csönd és a mégis előre

Egy másfajta telítettségbe

Új egyesülésbe, mélyebb kapcsolatba

A sötét hidegen át, az üres kietlenségen át,

A hullámzugáson, a szélzugáson, a viharmadár meg a barna delfin

Nagy vizein át. Végemben a kezdet.

Uploaded byP. T.
Source of the quotation