Dove, Rita: Summit Beach, 1921

The Negro beach jumped to the twitch
of an oil drum tattoo and a mandolin,
sweaters flying off the finest brown shoulders
this side of the world.

She sat by the fire, shawl moored
by a single fake cameo. She was cold,
thank you, she did not care to dance -
the scar on her knee winking
with the evening chill.

Papa had said don't be so fast,
you're all you've got. So she refused
to cut the wing, though she let the boys
bring her sassafras tea and drank it down
neat as a dropped hankie.

Her knee had itched in the cast
till she grew mean from bravery.
She could wait, she was gold.
When the right man smiled it would be
music skittering up her calf

like a chuckle. She could feel
the breeze in her ears like water,
like the air as a child when
she climbed Papa's shed and stepped off
the tin roof into blue,

with her parasol and invisible wings.

A néger part egy olajos dob meg a mandolin
nyilalló ritmusára ugrált,
a fél világ legfénylőbb barna vállairól
röpködnek le ma a pulóverek.

A lány a tűz mellett ült, a sálját
egy hamis kámea fogta össze. Fagyos volt,
kösz, nem akart táncolni -
térdén a sebhely meg-megrándult
az esti hidegben.

Papa valaha azt mondta, ne hamarkodd el,
neked nincs semmid, csak saját magad. Így hát nem tűrte,
hogy lenyessék a szárnyát, bár elfogadta a fiúktól,
ha babérteát hoztak neki, s úgy kortyolta lassan,
ahogy egy elejtett zsebkendő száll alá.

Valaha a térde addig viszketett a gipszben,
míg bátor lélekből kicsinyes nőszemély lett.
Most várhat, most színarany.
S ha egyszer az ő embere mosolyog végre rá, az olyan lesz,
hogy zene fog fölfele futni a lábikráján,

akárcsak egy bizsergő kuncogás. Az enyhe szélben
úgy bedugult a füle, mintha víz ment volna bele,
vagy a sűrű levegő, mint gyerekkorában, amikor
fölmászott a Papa sufnijára, s a bádogtetőről
lelépett a nagy semmibe,

kezében az ernyője, vállán láthatatlan szárnyak.