Donne, John: Nagypéntek, 1613. nyugat felé utazva (Good Friday, 1613. Riding Westward in Hungarian)

Let man's soul be a sphere, and then, in this,

Th' intelligence that moves, devotion is ;

And as the other spheres, by being grown

Subject to foreign motion, lose their own,

And being by others hurried every day,

Scarce in a year their natural form obey ;

Pleasure or business, so, our souls admit

For their first mover, and are whirl'd by it.

Hence is't, that I am carried towards the west,

This day, when my soul's form bends to the East.

There I should see a Sun by rising set,

And by that setting endless day beget.

But that Christ on His cross did rise and fall,

Sin had eternally benighted all.

Yet dare I almost be glad, I do not see

That spectacle of too much weight for me.

Who sees Gods face, that is self-life, must die ;

What a death were it then to see God die ?

It made His own lieutenant, Nature, shrink,

It made His footstool crack, and the sun wink.

Could I behold those hands, which span the poles

And tune all spheres at once, pierced with those holes ?

Could I behold that endless height, which is

Zenith to us and our antipodes,

Humbled below us ? or that blood, which is

The seat of all our soul's, if not of His,

Made dirt of dust, or that flesh which was worn

By God for His apparel, ragg'd and torn ?

If on these things I durst not look, durst I

On His distressed Mother cast mine eye,

Who was God's partner here, and furnish'd thus

Half of that sacrifice which ransom'd us ?

Though these things as I ride be from mine eye,

They're present yet unto my memory,

For that looks towards them ; and Thou look'st towards me,

O Saviour, as Thou hang'st upon the tree.

I turn my back to thee but to receive

Corrections till Thy mercies bid Thee leave.

O think me worth Thine anger, punish me,

Burn off my rust, and my deformity ;

Restore Thine image, so much, by Thy grace,

That Thou mayst know me, and I'll turn my face.

Bizony mondom, a lélek szféra, s itt

a mozgató ész s értelem a hit,

s miként más szféra is nyögvén hatását

külső mozgásnak, elveszti sajátját,

s hajtja naponta új, hogy ősi, rendelt

formájának tán évente sem enged:

öröm- s munkának; lelkünkkel is így

az Első Mozgató rendelkezik.

Innen, hogy ma, utaztomban Nyugatnak,

lelkem formája fordult Támadatnak:

látnék Napot, kelvén leáldozót,

s áldoztán fölkelt végtelen napot;

ha Krisztus fáján fel nem szállna – s hullna,

miránk a bűn örök éje borulna.

De lám, már-már örülnék mégse látván

azt a nekem túlságos súlyu látványt;

meg is hal az, ki látja Isten arcát;

minő halál vón látván néki holtát?

Elborzadt a Természet, gyámola;

lesúnyt a Nap, reccsent a zsámolya.

Nézhetném, hogy a Föld két pólusát

araszló két kezet szög járja át?

Hogy azt, aki magasság, végtelenség,

zenitünk s ellenpólusunk, levessék

közénk a porba? Vagy hogy az a vér,

lelkünk kútfője (bár nem az Övé)

sárrá váljék, s a hús, melyet az Úr

viselt ruhájaként, cafatra hull?

Ha már ezekre sem – jaj, hogy merem

siralmas anyjára vetni szemem,

ki Isten társa volt, hozván eképp

az üdvözítő áldozat felét?

S bár mindezekről szemem elkapom,

mégis mind-mind emlékemben vagyon:

rájuk tekintek; és Te rám tekintesz,

ó, Megváltóm, a fán függvén leintesz;

elfordulok, de csak mint fenyiték-

kapó, míg gráciád nem szól: elég.

Méltass dühödre, ó, rójj rám sokat,

pörköld restségem, rondaságomat,

újítsd bennem orcád annyira, hogy

rám ismerj – s én feléd fordulhatok.