Lágy Ujjával a Fény
Dobolt a Városon
S szólt “Nagy vagyok, nem várhatok
Mennék be már, be én!”
“Korán jöttél,” a Város így,
“Arcunkon álom ül —
De bejöhetsz, csak megfogadd,
Nem keltsz senkit se föl.”
Belement könnyen az
De hogy beljebb került
Arcáról a Lelkesedés
Felvert Szolgát-Urat
A Pocsolyalakó
Cigánykereket hányt
Bókolt hangosan s a Szunyog
Kért Serlegébe fényt.
…………………………
Az egész vers hihetetlenül bizarr, de hogy mit jelenthet az utolsó strófa, arról végképp fogalmam sincs; először lefordítatlanul akartam hagyni, de aztán mégis lefordítottam, remélhetőleg úgy, hogy attól a szerző nem forog a sírjában. Talán azt jelenti, hogy a legalacsonyabbrendű lények jobban meg tudják becsülni a fény fantasztikus adományát, mint mi civilizált emberek. — "A Pocsolyalakó” az eredetiben “A Szomszéd vagy: A Felebarát a Pocsolyában”; azt képzeltem, hogy ez valami vízipók lehet. Ha ez így van, és a Neighbor szó valóban felebarátot jelent itt, akkor Emily Dickinson abban is messze megelőzte korunkat, hogy az állatokat is felebarátainknak tartja (ha ugyan nem puszta irónia a szóhasználata); és mi még csak az eszes állatoknál tartunk, a delfinnél, majmoknál stb., hol vagyunk még a szúnyogokkal, muslicákkal érzett szolidaritástól! — Hogy miért van a szúnyognak vagy annál is kisebb izének pohara vagy kelyhe, serlege (cup), illetve mi lehet ennek az enigmatikus metaforának a megfejtése (ha tényleg metafora), azt sem tudom, de így még jobban lenyűgöz, mintha tudnám. De lehet, hogy a szúnyog serlege maga a pocsolya, hiszen abból iszik. Az eredetiben a szúnyog a poharát/serlegét "felemeli", "a magasba emeli"...
A vers rímei egytől-egyig slant rhyme-ok, “félrímek”: csak másslhangzók csengenek össze, magánhangzók nem.
