Coleridge, Samuel Taylor: The Three Graves (detail)

(A Fragment Of A Sexton's Tale)

 

Part I

 

Beneath this thorn when I was young,

This thorn that blooms so sweet,

We loved to stretch our lazy limbs

In summer's noon-tide heat.

 

And hither too the old man came,

The maiden and her feer,

'Then tell me, Sexton, tell me why

The toad has harbour here.

 

'The Thorn is neither dry nor dead,

But still it blossoms sweet;

Then tell me why all round its roots

The dock and nettle meet.

 

'Why here the hemlock, &c. [sic]

 

'Why these three graves all side by side,

Beneath the flow'ry thorn,

Stretch out so green and dark a length,

By any foot unworn.'

 

There, there a ruthless mother lies

Beneath the flowery thorn;

And there a barren wife is laid,

And there a maid forlorn.

 

The barren wife and maid forlorn

Did love each other dear;

The ruthless mother wrought the woe,

And cost them many a tear.

 

Fair Ellen was of serious mind,

Her temper mild and even,

And Mary, graceful as the fir

That points the spire to heaven.

 

Young Edward he to Mary said,

'I would you were my bride,'

And she was scarlet as he spoke,

And turned her face to hide.

 

'You know my mother she is rich,

And you have little gear;

And go and if she say not Nay,

Then I will be your fere.'

 

Young Edward to the mother went.

To him the mother said:

'In truth you are a comely man;

You shall my daughter wed.'

 

[In Mary's joy fair Eleanor

Did bear a sister's part;

For why, though not akin in blood,

They sisters were in heart.]

 

Small need to tell to any man

That ever shed a tear

What passed within the lover's heart

The happy day so near.

 

The mother, more than mothers use,

Rejoiced when they were by;

And all the 'course of wooing' passed

Beneath the mother's eye.

 

And here within the flowering thorn

How deep they drank of joy:

The mother fed upon the sight,

Nor . . . [sic]

 

Part II

 

And now the wedding day was fix'd,

The wedding-ring was bought;

The wedding-cake with her own hand

The ruthless mother brought.

 

'And when to-morrow's sun shines forth

The maid shall be a bride';

Thus Edward to the mother spake

While she sate by his side.

 

Alone they sate within the bower:

The mother's colour fled,

For Mary's foot was heard above –

She decked the bridal bed.

 

And when her foot was on the stairs

To meet her at the door,

With steady step the mother rose,

And silent left the bower.

 

She stood, her back against the door,

And when her child drew near –

'Away! away!' the mother cried,

'Ye shall not enter here.

 

'Would ye come here, ye maiden vile,

And rob me of my mate?'

And on her child the mother scowled

A deadly leer of hate.

 

Fast rooted to the spot, you guess,

The wretched maiden stood,

As pale as any ghost of night

That wanteth flesh and blood.

 

She did not groan, she did not fall,

She did not shed a tear,

Nor did she cry, 'Oh! mother, why

May I not enter here?'

 

But wildly up the stairs she ran,

As if her sense was fled,

And then her trembling limbs she threw

Upon the bridal bed.

 

The mother she to Edward went

Where he sate in the bower,

And said, 'That woman is not fit

To be your paramour.

 

'She is my child—it makes my heart

With grief and trouble swell;

I rue the hour that gave her birth,

For never worse befel.

 

'For she is fierce and she is proud,

And of an envious mind;

A wily hypocrite she is,

And giddy as the wind.

 

'And if you go to church with her,

You'll rue the bitter smart;

For she will wrong your marriage-bed,

And she will break your heart.

 

'Oh God, to think that I have shared

Her deadly sin so long;

She is my child, and therefore I

As mother held my tongue.

 

'She is my child, I've risked for her

My living soul's estate:

I cannot say my daily prayers,

The burthen is so great.

 

'And she would scatter gold about

Until her back was bare;

And should you swing for lust of hers

In truth she'd little care.'

 

Then in a softer tone she said,

And took him by the hand:

'Sweet Edward, for one kiss of your's

I'd give my house and land.

 

'And if you'll go to church with me,

And take me for your bride,

I'll make you heir of all I have –

Nothing shall be denied.'

 

Then Edward started from his seat,

And he laughed loud and long –

'In truth, good mother, you are mad,

Or drunk with liquor strong.'

 

To him no word the mother said,

But on her knees she fell,

And fetched her breath while thrice your hand

Might toll the passing-bell.

 

'Thou daughter now above my head,

Whom in my womb I bore,

May every drop of thy heart's blood

Be curst for ever more.

 

'And curséd be the hour when first

I heard thee wawl and cry;

And in the Church-yard curséd be

The grave where thou shalt lie!'

 

And Mary on the bridal-bed

Her mother's curse had heard;

And while the cruel mother spake

The bed beneath her stirred.

 

In wrath young Edward left the hall,

And turning round he sees

The mother looking up to God

And still upon her knees.

 

Young Edward he to Mary went

When on the bed she lay:

'Sweet love, this is a wicked house –

Sweet love, we must away.'

 

He raised her from the bridal-bed,

All pale and wan with fear;

'No Dog,' quoth he, 'if he were mine,

No Dog would kennel here.'

 

He led her from the bridal-bed,

He led her from the stairs.

[Had sense been hers she had not dar'd

To venture on her prayers. erased.]

 

The mother still was in the bower,

And with a greedy heart

She drank perdition on her knees,

Which never may depart.

 

But when their steps were heard below

On God she did not call;

She did forget the God of Heaven,

For they were in the hall.

 

She started up – the servant maid

Did see her when she rose;

And she has oft declared to me

The blood within her froze.

 

As Edward led his bride away

And hurried to the door,

The ruthless mother springing forth

Stopped midway on the floor.

 

What did she mean? What did she mean?

For with a smile she cried:

'Unblest ye shall not pass my door,

The bride-groom and his bride.

 

'Be blithe as lambs in April are,

As flies when fruits are red;

May God forbid that thought of me

Should haunt your marriage-bed.

 

'And let the night be given to bliss,

The day be given to glee:

I am a woman weak and old,

Why turn a thought on me?

 

'What can an agéd mother do,

And what have ye to dread?

A curse is wind, it hath no shape

To haunt your marriage-bed.'

 

When they were gone and out of sight

She rent her hoary hair,

And foamed like any Dog of June

When sultry sun-beams glare.

      

*       *       *       *       *

 

Now ask you why the barren wife,

And why the maid forlorn,

And why the ruthless mother lies

Beneath the flowery thorn?

 

Three times, three times this spade of mine,

In spite of bolt or bar,

Did from beneath the belfry come,

When spirits wandering are.

 

And when the mother's soul to Hell

By howling fiends was borne,

This spade was seen to mark her grave

Beneath the flowery thorn.

 

And when the death-knock at the door

Called home the maid forlorn,

This spade was seen to mark her grave

Beneath the flowery thorn.

 

And 'tis a fearful, fearful tree;

The ghosts that round it meet,

'Tis they that cut the rind at night,

Yet still it blossoms sweet.

(Töredék a  Sexton-mesék-ből)

 

I

 

Ifjonta e vadrózsatő,

e nyíló ág alatt

szerettünk elheverni, ha

perzselt a déli nap.

 

Az öregember is kijött

s egy lány a kedvese.

"Mondd, sírásó: a csúf varangy

mért búvik épp ide?

 

Jó illatú virágot ad,

él még e rózsatő,

de mért van, hogy kötötte csak

csalán, lósóska nő?

 

A bürök itt mért...

 

S egymás mellett miért van itt

virágzó ág alatt

három komor, zöld sír, s körül

nyomok nem látszanak?"

 

Ott rejt a föld egy rossz anyát

virágzó ág alatt,

s egy meddő asszonynak s letört

leánynak ágyat ad.

 

A meddő asszony s a bús leány

két kedves, régi társ -

a rossz anyától származott

minden baj és sírás.

 

A szép Ellen nyílt volt s komoly,

szelíden révedő,

Mary karcsú, mint ég felé

nyújtózkodó fenyő.

 

S ifjú Edward szólt Maryhez:

"Legyél a hitvesem!"

Ő elfordulva válaszolt,

pirult szemérmesen.

 

"Anyám - tudod - gazdag nagyon,

s majd semmid sincs neked.

Eredj, s ha ő nem mond nemet,

kezem tiéd lehet."

 

Az anyát ment kérdezni hát

Edward, s az így beszélt:

"Csinos legény vagy, úgy igaz,

lányom legyen tiéd!"

 

Boldogságában Maryvel

Eleanor osztozott:

két jó testvér, nem vér szerint,

de szív szerint azok.

 

Kik tudnak könnyet ejteni,

tudják, mi tölti el

a szerető szívet, mikor

a boldog nap közel.

 

S az anya is vidult, ahogy

nem is örülne más,

a szeme előtt folyt le sok

légyott, turbékolás.

 

Míg itt, a vadrózsák alatt

itták öröm borát,

eltelt a látványukkal, és

nem is...

 

II

 

A nap kitűzve már, mikor

lesz majd az esküvő,

gyűrűt vettek, s a rossz anya

tortával állt elő.

 

"Egyszer kel hát föl még a nap,

s menyecske lesz a lány" -

szólt Edward: a lugasban ült

az anya oldalán.

 

Léptek neszeztek, s ekkor az

anya sápadtra vált -

Mary kidíszítette fönt

a nászi nyoszolyát.

 

Jött már a lépcsőn, s anyja, hogy

időben érje őt,

gyorsan kisurrant, s leste az

ajtónyílás előtt.

 

A bejárást elfogta, és

lányát nem várva be:

"El innen! El!" - kiáltozott.

"Te nem léphetsz ide!

 

Jönnél, hitvány, hogy elrabold

tőlem szerelmemet?!"

És gyermekére gyilkoló

tekintetet vetett.

 

Dermedten, oly sápadtan állt

a lesújtott leány,

mint kísértet, mely testtelen

bolyg át az éjszakán.

 

Nem jajdult, nem hullt földre, és

nem ejtett könnyeket,

nem sírt:"Bemennem itt, anyám,

ó, hát mért nem lehet?"

 

Szilajon ismét fölrohant,

akár a tébolyult,

s minden tagjában reszketőn

a nászi ágyra hullt.

 

Az anya ment Edwardhoz, és

így szólott, újra benn:

"Hidd el, méltatlan rá e nő,

hogy hitvesed legyen!

 

A gyermekem, hát szívemet

bú nyomja, fájdalom.

Kár volt világra szülnöm őt,

az órát átkozom.

 

Kegyetlenség és büszkeség,

irigység benne él,

és kétszínű is és ravasz,

és csélcsap, mint a szél.

 

Ha véle mégy oltár elé,

kín lesz az életed,

megrontja nászi ágyadat,

szétzúzza szívedet!

 

Sok bűnében, ó, Istenem,

régen részes vagyok,

hisz gyermekem, s én anyja: így

a nyelvem hallgatott.

 

A gyermekem, hát üdvöm is

miatta vész, lehet,

imámban is röstellkedem

föltárni lelkemet.

 

Ő folyvást csak szórná a pénzt,

míg nem lesz meztelen,

s ha felkötnek se bánja, csak

mit óhajt, meglegyen."

 

Majd lágyabb hangon mondta, míg

megfogta a kezét:

"Edward, drágám, egy csókodért

házam, földem tiéd.

 

S ha engem oltárhoz vezetsz

választott nőd gyanánt,

öröklöd akkor mindenem,

sosem látsz majd hiányt."

 

Edward mellőle most felállt,

nevetve hangosat:

"Megőrültél, te jó anya,

vagy leittad magad!"

 

Az anya szótlan térdre hullt,

s zihálva úgy maradt,

amíg a bús lélekharang

kondulna háromat.

 

"Fejem fölött ott fenn, te lány,

kit méhem hordozott!

Szívedben minden vér legyen

örökre átkozott!

 

S első sírásod perce és

első lélegzeted

s a temetőkert és a sír,

amely téged befed!"

 

Ágyán hallotta Mary a

kegyetlen átkokat,

hintált az ágy is a szegény,

vergődő lány alatt.

 

Edward most már haragra gyúlt,

s miközben távozott,

az ég felé néző anyát

még térden látta ott.

 

Ment Maryhez, s reátalált

a nászi fekhelyen.

"Gonosz hát ez, drágám, gyerünk,

el innen, kedvesem!"

 

Föltámogatta, s látta, mily

sápadt, hogy fél szegény.

"Még egy kutyát, saját kutyám

sem hagynám itt, nem én!"

 

A lépcsőhöz vezette őt:

ott lenn a rossz anya

ép ésszel nem mer kezdeni

ilyen fohászt soha.

 

A lugasban térdelt tovább,

és itta kortyait

a romlásnak, mely tőle már

többé nem távozik.

 

De meghallotta léptüket,

s már nem az ég urát

kérlelte, őket nézte, kik

ott voltak már, a párt.

 

Fölállt, a szolgálóleány,

ki mindezt látta lenn,

sokszor mesélte: megfagyott

a vér ereiben.

 

Már-már az ajtóig haladt

Edward s menyasszonya,

de odaperdült hirtelen

a rossz szívű anya.

 

Mit gondolt? Mit?...Kiáltozott,

s arcán mosoly meredt:

"Áldatlanul, szép mátkapár,

el mégse menjetek!

 

Mint réten bárány, must fölött

a légy, vigadjatok!

S isten ments, hogy mint gondolat

kísértsem ágyatok!

 

Legyen gyönyördús éjetek,

a nap legyen vidám!

Mért gondolnátok egy öreg,

megtört asszonyra, rám?!

 

Mit árthat egy idős anya?

Aggódni nincs miért.

Az átok: szél, alaktalan,

nászágynál nem kísért."

 

Elmentek, s ő deres haját

szaggatva ott maradt,

és habzott, mint veszett kutya

forró napfény alatt.

 

*

 

Kérded, hogy mért itt, e bokor

tövében alszanak:

meddő nő, bús lány, rossz anya

virágzó ág alatt?

 

Ásóm kijött háromszor is,

bár be volt zárva jól,

kísértet-órán egymaga

a nagyharang alól.

 

Mikor pokolra vitte az

anyát ördögcsapat:

az ásó itt jelölt helyet

virágzó ág alatt.

 

A bús leányra ráköszönt

a végső pillanat:

s az ásó itt jelölt helyet

virágzó ág alatt.

 

Félelmes, félelmes bokor,

éjjel szellemtanya,

ők tépik kérgét, ám marad

virága, illata.