Coleridge, Samuel Taylor: The Destiny of Nations (detail)

Jeanne D'Arc

                             …From her infant days,

With Wisdom, mother of retired thoughts,

Her soul had dwelt; and she was quick to mark

The good and evil thing, in human lore

Undisciplined. For lowly was her birth,

And Heaven had doomed her early years to toil

That pure from Tyranny's least deed, herself

Unfeared by Fellow-natures, she might wait

On the poor labouring man with kindly looks,

And minister refreshment to the tired

Way-wanderer, when along the rough-hewn bench

The sweltry man had stretched him, and aloft

Vacantly watched the rudely-pictured board

Which on the Mulberry-bough with welcome creak

Swung to the pleasant breeze. Here, too, the Maid

Learnt more than Schools could teach: Man's shifting mind,

His vices and his sorrows! And full oft

At tales of cruel wrong and strange distress

Had wept and shivered. To the tottering Eld

Still as a daughter would she run: she placed

His cold limbs at the sunny door, and loved

To hear him story, in his garrulous sort,

Of his eventful years, all come and gone.

So twenty seasons past. The Virgin's form,

Active and tall, nor Sloth nor Luxury

Had shrunk or paled. Her front sublime and broad,

Her flexile eye-brows wildly haired and low,

And her full eye, now bright, now unillumed,

Spake more than Woman's thought; and all her face

Was moulded to such features as declared

That Pity there had oft and strongly worked,

And sometimes Indignation. Bold her mien,

And like an haughty huntress of the woods

She moved: yet sure she was a gentle maid!

And in each motion her most innocent soul

Beamed forth so brightly, that who saw would say

Guilt was a thing impossible in her!

Nor idly would have said – for she had lived

In this bad World, as in a place of Tombs,

And touched not the pollutions of the Dead.

Jeanne D'Arc

Gyermekkorától lelke társa volt

a töprengést tápláló értelem,

és megtanult hamar választani

jó és gonosz között a sok kuszált

világi tanban. Lentről származott,

s az ég korán gürcölni szánta őt,

kitől erőszak, kényszer távol állt:

társak bizalma vette őt körül,

itallal s jó szóval szolgálta ki

a fáradt munkást, vándorlót, ha az

elnyújtózott a durva kocsmapad

deszkáján tikkadtan, s bágyadt szeme

a sután rajzolt cégéren pihent,

mely fönt nyikorgott hívogatva, hűs

szélben lengett a Mulberry-bow falán.

Jó iskolát járt itt: meglátta mind

az ember álságát, bűnét, baját.

Kegyetlenség és ínség hallatán

gyakorta sírt. Egy-egy rokkant öreg

székét a napsütött ajtó elé

helyezte, és szerette hallani

a csacska-locskán elmondott mesét,

ha tűnt időkön tűnődött az agg.

Húszéves volt a szűz. Szép termetét

nem sorvasztotta restség, kényelem.

Fenséggel fénylő, széles homloka,

hajlékony, dúsan nőtt szemöldöke

s a szem, hol fény, árny váltakozva járt,

nem női gondok tükre volt csupán.

Arról beszéltek arcvonásai:

gyakran munkált rajtuk mély szánalom

s nemes haragvás. Arca bátor, és

vadászos lépte büszke és kimért -

gyengéd leány volt mégis, oly szelíd!

Ártatlan lelke úgy ragyogta be

a mozgását is, hogy ki látta őt,

azt mondta: benne vétek nem lehet!

És igaz volt, mert úgy élt itt a szűz

e rossz világban, mint sírok helyén,

s halál mocskától érintetlenül.