Coleridge, Samuel Taylor: Love

All thoughts, all passions, all delights,

Whatever stirs this mortal frame,

All are but ministers of Love,

And feed his sacred flame.

 

Oft in my waking dreams do I

Live o'er again that happy hour,

When midway on the mount I lay,

Beside the ruined tower.

 

The moonshine, stealing o'er the scene

Had blended with the lights of eve ;

And she was there, my hope, my joy,

My own dear Genevieve !

 

She leant against the arméd man,

The statue of the arméd knight ;

She stood and listened to my lay,

Amid the lingering light.

 

Few sorrows hath she of her own,

My hope ! my joy ! my Genevieve !

She loves me best, whene'er I sing

The songs that make her grieve.

 

I played a soft and doleful air,

I sang an old and moving story--

An old rude song, that suited well

That ruin wild and hoary.

 

She listened with a flitting blush,

With downcast eyes and modest grace ;

For well she know, I could not choose

But gaze upon her face.

 

I told her of the Knight that wore

Upon his shield a burning brand ;

And that for ten long years he wooed

The Lady of the Land.

 

I told her how he pined : and ah !

The deep, the low, the pleading tone

With which I sang another's love,

Interpreted my own.

 

She listened with a flitting blush,

With downcast eyes, and modest grace ;

And she forgave me, that I gazed

Too fondly on her face !

 

But when I told the cruel scorn

That crazed that bold and lovely Knight,

And that he crossed the mountain-woods,

Nor rested day nor night ;

 

That sometimes from the savage den,

And sometimes from the darksome shade,

And sometimes starting up at once

In green and sunny glade,--

 

There came and looked him in the face

An angel beautiful and bright ;

And that he knew it was a Fiend,

This miserable Knight !

 

And that unknowing what he did,

He leaped amid a murderous band,

And saved from outrage worse than death

The Lady of the Land !

 

And how she wept, and clasped his knees ;

And how she tended him in vain--

And ever strove to expiate

The scorn that crazed his brain ;--

 

And that she nursed him in a cave ;

And how his madness went away,

When on the yellow forest-leaves

A dying man he lay ;--

 

His dying words--but when I reached

That tenderest strain of all the ditty,

My faultering voice and pausing harp

Disturbed her soul with pity !

 

All impulses of soul and sense

Had thrilled my guileless Genevieve ;

The music and the doleful tale,

The rich and balmy eve ;

 

And hopes, and fears that kindle hope,

An undistinguishable throng,

And gentle wishes long subdued,

Subdued and cherished long !

 

She wept with pity and delight,

She blushed with love, and virgin-shame ;

And like the murmur of a dream,

I heard her breathe my name.

 

Her bosom heaved--she stepped aside,

As conscious of my look she stepped--

The suddenly, with timorous eye

She fled to me and wept.

 

She half enclosed me with her arms,

She pressed me with a meek embrace ;

And bending back her head, looked up,

And gazed upon my face.

 

'Twas partly love, and partly fear,

And partly 'twas a bashful art,

That I might rather feel, than see,

The swelling of her heart.

 

I calmed her fears, and she was calm,

And told her love with virgin pride ;

And so I won my Genevieve,

My bright and beauteous Bride.

Minden gondolat, vágy s gyönyör

s ami e porhüvelyben ég,

szolgaként mind csak szítja a

Szerelem szent tüzét.

 

Merengve, sokszor s boldogan,

átéltem az édes időt,

az órát a hegyoldalon

a torony-rom előtt.

 

Lopózva a színen a Hold

halkúlt az est fényeiben:

s ott volt Genovévám is! ott!

én üdvöm, én szívem!

 

A bajnokhoz, a vén Lovag

kőszobrához támaszkodott:

ott állt, s rám figyelt, míg a fény

tűnt s maradozott.

 

Még alig tudta, mi a bú

- Genovévám, szívem! - alig.

Legjobb öröme, ha dalom

Kiváltja könnyeit.

 

Én szelíd s bánatos zenét

pengettem, balladát daloltam -

és regét, mely jó hátteret

kapott a zord romokban.

 

Futó pír lepte, míg figyelt,

szemét lesütve, kecsesen:

mert jól tudta, hogy szüntelen

arcán csügg a szemem.

 

Elondtam: ez a lovag viselt

pajzsán egy beégetett jelet;

tíz hosszú éve udvarolta volt

tán birtoka hölgye lehet.

 

Elmondtam: mennyi kínja volt,

s óh, a mély és halk hang, melyet

más szerelme csalt ki, saját

szívem tolmácsa lett.

 

Futó pír lepte, míg figyelt,

szemét lesütve, kecsesen,

s megbocsátva, hogy túlmohón

csüggött arcán szemem!

 

De, elmondván a megvetést,

melytől a bátor s szép Lovag

megőrült, úgyhogy nyugovást

nem lelt se éj, se nap:

 

s hogy néha, barlangból, vagy az

erdőből, melyre árny borúl,

vagy zöld s napos tisztáson át

jött és váratlanúl

 

arcába nézett, néha, egy

szép angyal, tündöklő alak,

s hogy azt ördögnek látta a

szerencsétlen Lovag:

 

s hogy, alig tudva, mit csinál,

halálnál rosszabbtól, galád

merénylettől mentette meg

e föld úrasszonyát:

 

s hogy térdét fogva sírt a nő

s hiába hogy becézte - és

akarta: múljék róla az

észbontó megvetés:

 

s barlangban hogy ápolta: és

hogy múlt végül az őrület,

mikor már haldokolt a hős

a rőt avar felett:

 

s hogy végső szava...De, a dal

leggyöngédebb részébe kapva,

tört hangom s a lant szünete

hallgatóm egész fölkavarta!

 

Mint dúlta gyanútlan szívét,

amit lélek érez s a test:

a zene, a komor rege,

a dús, balzsamos est,

 

s remény, s reménygyújtó iszony,

átláthatatlan zűrzavar

s a rég titkolt halk vágy, melyet

elfojtott s rég akart!

 

Sírt, szánakozva s boldogan,

s pirúlt, vágyva s szemérmesen,

s mint álmodott moraj ha szól,

suttogta a nevem,

 

keble zihált, - menni akart,

sejtvén, szememben mi ragyog, -

s egyszerre ijedten felém

repült s felzokogott.

 

A karja félig átölelt,

átölelt karja szelíden, -

fejét hátradobta, s szeme

csüggött a szememen.

 

Szerelem volt ez s félelem

s szégyenkezés egyszerre, hogy

jobban érzem, mint láthatom,

a szíve hogy dobog.

 

Mondtam: Nyugodj meg: s lett nyugodt.

Ajka szűz-büszkén ajkamon!

Genovéva így lett enyém,

tündér menyasszonyom.