Coleridge, Samuel Taylor: Dejection: An Ode

Late, late yestreen I saw the new Moon,

With the old Moon in her arms;

And I fear, I fear, my Master dear!

We shall have a deadly storm.

 (Ballad of Sir Patrick Spence)

 

I

 

Well! If the Bard was weather-wise, who made

    The grand old ballad of Sir Patrick Spence,

    This night, so tranquil now, will not go hence

Unroused by winds, that ply a busier trade

Than those which mould yon cloud in lazy flakes,

Or the dull sobbing draft, that moans and rakes

Upon the strings of this Æolian lute,

        Which better far were mute.

    For lo! the New-moon winter-bright!

    And overspread with phantom light,

    (With swimming phantom light o’erspread

    But rimmed and circled by a silver thread)

I see the old Moon in her lap, foretelling

    The coming-on of rain and squally blast.

And oh! that even now the gust were swelling,

    And the slant night-shower driving loud and fast!

Those sounds which oft have raised me, whilst they awed,

        And sent my soul abroad,

Might now perhaps their wonted impulse give,

Might startle this dull pain, and make it move and live!

 

II

 

A grief without a pang, void, dark, and drear,

    A stifled, drowsy, unimpassioned grief,

    Which finds no natural outlet, no relief,

        In word, or sigh, or tear--

O Lady! in this wan and heartless mood,

To other thoughts by yonder throstle woo’d,

    All this long eve, so balmy and serene,

Have I been gazing on the western sky,

    And its peculiar tint of yellow green:

And still I gaze--and with how blank an eye!

And those thin clouds above, in flakes and bars,

That give away their motion to the stars;

Those stars, that glide behind them or between,

Now sparkling, now bedimmed, but always seen:

Yon crescent Moon, as fixed as if it grew

In its own cloudless, starless lake of blue;

I see them all so excellently fair

I see, not feel, how beautiful they are!

 

III

 

    My genial spirits fail;

    And what can these avail

To lift the smothering weight from off my breast?

    It were a vain endeavour,

    Though I should gaze for ever

On that green light that lingers in the west:

I may not hope from outward forms to win

The passion and the life, whose fountains are within.

 

IV

 

O Lady! we receive but what we give,

And in our life alone does Nature live:

Ours is her wedding garment, ours her shroud!

    And would we aught behold, of higher worth,

Than that inanimate cold world allowed

To the poor loveless ever-anxious crowd,

    Ah! from the soul itself must issue forth

A light, a glory, a fair luminous cloud

        Enveloping the Earth--

And from the soul itself must there be sent

    A sweet and potent voice, of its own birth,

Of all sweet sounds the life and element!

 

V

 

O pure of heart! thou need’st not ask of me

What this strong music in the soul may be!

What, and wherein it doth exist,

This light, this glory, this fair luminous mist,

This beautiful and beauty-making power.

    Joy, virtuous Lady! Joy that ne’er was given,

Save to the pure, and in their purest hour,

Life, and Life’s effluence, cloud at once and shower,

Joy, Lady! is the spirit and the power,

Which wedding Nature to us gives in dower

    A new Earth and new Heaven,

Undreamt of by the sensual and the proud--

Joy is the sweet voice, Joy the luminous cloud--

        We in ourselves rejoice!

And thence flows all that charms or ear or sight,

    All melodies the echoes of that voice,

All colours a suffusion from that light.

 

VI

 

There was a time when, though my path was rough,

    This joy within me dallied with distress,

And all misfortunes were but as the stuff

    Whence Fancy made me dreams of happiness:

For hope grew round me, like the twining vine,

And fruits, and foliage, not my own, seemed mine.

But now afflictions bow me down to earth:

Nor care I that they rob me of my mirth;

        But oh! each visitation

Suspends what nature gave me at my birth,

    My shaping spirit of Imagination.

For not to think of what I needs must feel,

    But to be still and patient, all I can;

And haply by abstruse research to steal

    From my own nature all the natural man--

    This was my sole resource, my only plan:

Till that which suits a part infects the whole,

And now is almost grown the habit of my soul.

 

VII

 

Hence, viper thoughts, that coil around my mind,

        Reality’s dark dream!

I turn from you, and listen to the wind,

    Which long has raved unnoticed. What a scream

Of agony by torture lengthened out

That lute sent forth! Thou Wind, that rav’st without,

    Bare crag, or mountain-tairn, or blasted tree,

Or pine-grove whither woodman never clomb,

Or lonely house, long held the witches’ home,

    Methinks were fitter instruments for thee,

Mad Lutanist! who in this month of showers,

Of dark-brown gardens, and of peeping flowers,

Mak’st Devils’ yule, with worse than wintry song,

The blossoms, buds, and timorous leaves among.

    Thou Actor, perfect in all tragic sounds!

Thou mighty Poet, e’en to frenzy bold!

        What tell’st thou now about?

        ’Tis of the rushing of an host in rout,

    With groans, of trampled men, with smarting wounds--

At once they groan with pain, and shudder with the cold!

But hush! there is a pause of deepest silence!

    And all that noise, as of a rushing crowd,

With groans, and tremulous shudderings--all is over--

    It tells another tale, with sounds less deep and loud!

        A tale of less affright,

        And tempered with delight,

As Otway’s self had framed the tender lay,--

        ’Tis of a little child

        Upon a lonesome wild,

Nor far from home, but she hath lost her way:

And now moans low in bitter grief and fear,

And now screams loud, and hopes to make her mother hear.

 

VIII

 

’Tis midnight, but small thoughts have I of sleep:

Full seldom may my friend such vigils keep!

Visit her, gentle Sleep! with wings of healing,

    And may this storm be but a mountain-birth,

May all the stars hang bright above her dwelling,

    Silent as though they watched the sleeping Earth!

        With light heart may she rise,

        Gay fancy, cheerful eyes,

    Joy lift her spirit, joy attune her voice;

To her may all things live, from pole to pole,

Their life the eddying of her living soul!

    O simple spirit, guided from above,

Dear Lady! friend devoutest of my choice,

Thus mayest thou ever, evermore rejoice.

Éjjel ott volt a régi hold

az újhold szarva között:

félek nagyon, nagy jó uram,

ránk szörnyű vihar köszönt!

(Sir Petric Spence balladája)

 

I

 

Nos, jó! Ha időjós volt az a bárd, ki

Sir Patric Spense balladáját szerezte,

nem múlik el csöndesen ez az este,

serény szél támad, mely föl fogja rázni,

s nem csak ily lustán fodrozza a felhőt,

mint ez, mely tompán zokog, fojtva felnyög,

mintha aeoli hárfa húrja szólna,

bár inkább néma volna.

Nézd a kísértetes-fénybe burkolt,

tündöklő, téli-édes újhold

( a fénye oly kísérteti,

de ezüst szál szegélyezi)

ölében ott a régi hold, jelezve,

hogy vihar közeledik, fergeteg.

És ím! a szél csak erősödik egyre,

s az éji zápor zajjal megered!

A hang, mely fölriasztott gyakorta,

és lelkem felkavarta,

a szokott érzést ébreszti megint,

mozduljon végre és éljen: a tompa kínt!

 

II

 

E fájdalom sivár, fojtogató,

tompa, hideg és üres fájdalom, mely

felszínre nem tör, s amelyet nem old fel

könny, se sóhaj, se szó -

Ó, Hölgy! e meddő, komor hangulatból

egy rigó hangja zökkentett ki akkor,

s a derült, balzsamos nyugati ég

nyugalmát néztem én egy éjjelen,

és különös, zöldes-sárga színét:

s nézném: szemem kifejezéstelen!

S a hártyavékony felhő-csíkok ott,

miken átremegnek a csillagok,

köztük vagy mögöttük - ahogy szalad -,

kigyúlnak, fakulnak, de látszanak:

arrébb a mozdulatlan régi hold van,

a felhőtlen ég kék tavába holtan: -

jól látom mindezt, olyannyira éles,

látom, nem érzem, mily gyönyörű-szép ez!

 

III

 

Fogytán bennem a szellem,

s mi segít fölemelnem

mellemről ezt a súlyt, mely fojtva nyom?

Hiú vágy, hinni kár,

hisz bámuljam akár

örökkön ezt a zöld fényt nyugaton:

sosem adhat nekem külső erő

szenvedélyt s életet, mely bentről tör elő.

 

IV

 

Ó, Hölgy! amit adunk, az jár nekünk,

s a Természet élete életünk:

miénk gyászruhája s a szemfedő!

Bár látnánk azt, ami fenségesebb,

mint a rideg világ, mely szenvedő

tömegnek tárul lelketlen elő:

Ó, a lélekből belülről ered

fény és üdv, s a földet átölelő

sugárzó fellegek -

belülről kell, hogy fölzengjen a lélek

édes, győztes hangon: megszületett:

ily édesen szól az erő s az élet!

 

V

 

Ó, tiszta szív! arról ne kérdezz engem,

hogy lelkem vad zenéje mit jelentsen!

Mi ez, és miben létezik

e fénykör és sugárzó pára itt,

e gyönyörű s gyönyör-keltő erő.

Az öröm, ó, Hölgy, tiszták adománya,

s legtisztább órájukban jön elő,

élet-áradás, felhő és eső,

az öröm, Hölgyem, szellem és erő:

új Föld s Menny a velük nászát ülő

Természet hozománya,

nem álmodtak erről buják s kevélyek -

öröm a fényes felhő s édes ének -

s öröme a mienk!

Ez az, mi fület-szemet ingerel,

e hang minden dallamban visszacseng,

minden színen ez a fény ömlik el.

 

VI

 

Valaha, rögös utam közepett

kínom hitegették ily örömök,

és minden sorscsapást a képzelet

azonnal boldog álmaiba szőtt:

futószőlőként font be a remény,

gyümölcs, levél, úgy hittem, mind enyém.

De kínom földre görnyeszt s megvisel:

mit bánom, ha vígságom viszi el,

de ó! ha újra jönnek,

Természet-adta jogom veszik el,

a teremtő- és képzelő-erőmet.

Nem gondolni, mit érzek, fájdalomra,

csak békén tűrni - ennyit tehetek:

s talán titkos kutatásom kilopja

bensőmből természetes énemet -

tervem ez volt, csak ez segíthetett:

mi részben jó, egészben rossz lehet,

s lelkemnek szinte már egészen része lett.

 

VII

 

El innét, tekergő vipera-eszmék,

a való komor álma!

Másra figyelek, a szélre, hiszen még

dühöng már észrevétlen. És mi lárma

szakad ki a lantból, micsoda kín,

sikoly! Te Szél, ki tombolsz odakinn,

kopár fa, hegyi tó vagy szakadék,

fenyves, mit nem mászott meg hegylakó,

boszorkány-tanyának vélt házikó -

tehozzád ilyen hangszer illenék,

őrült Lantos! ki zsenge levelek,

bimbók, rügyek közt most ünnepeled

- s ily dallal - barna kertek s záporok

havában az Ördög Karácsonyod.

Nagy Színész, minden tragikus szerepben!

Hatalmas Költő, őrülten remek!

Mit jelent e beszéd?

Letiport sebesültek szanaszét,

vert hadsereg menekül fejveszetten -

fájdalmában nyög, és a hidegtől remeg!

De csitt! most néma csönd lett hirtelen!

Remegések és nyögések neszét,

tömegek robaját se hallani-

halkabban s nem oly sötét hangon másik mesét

mond: ez már nem riaszt,

örömet nyújt, vigaszt,

lehetne akár Otway lágy dala, -

egy kislány elhagyottan

a kietlen vadonban,

bár nincs messze, de nem talál haza:

most félelmében halkan sírdogál,

s hogy anyja hallja, most hangosan kiabál.

 

VIII

 

Éjfél van, de nem jön szememre álom:

de sokszor virrasztottam így barátom!

Enyhe Álom, borítsd reá a szárnyad,

s bár hegyi vihar volt ez, s fölötte

sok csöndes csillag tündökölne bárcsak,

mintha álmában vigyázva a Földre!

S kedves, derűs szemekkel,

könnyű szívvel ha felkel,

lelkét és hangját, ó, öröm, te töltsd be:

a két pólus közt minden eleven

lelkének élő árama legyen!

Ó, égtől vezérelt egyszerű elme,

legőszintébb barátom, drága Hölgy, Te,

bár ily örömben élnél mindörökre.