Carver, Raymond: Your Dog Dies

It gets run over by a van.
you find it at the side of the road
and bury it.
you feel bad about it.
you feel bad personally,
but you feel bad for your daughter
because it was her pet,
and she loved it so.
she used to croon to it
and let it sleep in her bed.
you write a poem about it.
you call it a poem for your daughter,
about the dog getting run over by a van
and how you looked after it,
took it out into the woods
and buried it deep, deep,
and that poem turns out so good
you’re almost glad the little dog
was run over, or else you’d never
have written that good poem.
then you sit down to write
a poem about writing a poem
about the death of that dog,
but while you’re writing you
hear a woman scream
your name, your first name,
both syllables,
and your heart stops.
after a minute, you continue writing.
she screams again.
you wonder how long this can go on.

 

 

elüti egy furgon.

az út szélén találsz rá

és eltemeted.

rosszul érzed magad miatta.

mintha a te hibád volna,

de rosszul érzed magad a lányod miatt is,

mert az ő kedvence volt,

és ő valóban szerette.

gyakran dúdolt neki

és hagyta, hogy az ágyában aludjon.

írsz róla egy verset.

azt mondod hogy ez egy vers a lányodnak,

a kutyáról, amit elcsapott egy furgon,

és arról ahogy megtaláltad,

kivitted az erdőbe

és eltemetted jó mélyre,

és a vers annyira jól sikerül,

szinte örülsz, hogy a kiskutyát

elütötték, különben soha

nem írtad volna meg azt a jó verset.

majd leülsz írni egy verset, arról

hogy írtál egy verset, annak a kutyának a haláláról

de miközben írsz, egy nő hangját hallod

amint a nevedet kiáltja, a keresztnevedet,

mindkét szótagot,

és megáll a szíved.

egy perc múlva folytatod az írást.

ő megint szólít.

azon gondolkodsz, hogy ez meddig mehet így tovább.