Carver, Raymond: Radio Waves

for Antonio Machado

This rain has stopped, and the moon has come out.
I don’t understand the first thing about radio
waves. But I think they travel better just after
a rain, when the air is damp. Anyway, I can reach out
now and pick up Ottawa, if I want to, or Toronto.
Lately, at night, I’ve found myself
becoming slightly interested in Canadian politics
and domestic affairs. It’s true. But mostly it was their
music stations I was after. I could sit here in the chair
and listen, without having to do anything, or think.
I don’t have a TV, and I’d quit reading
the papers. At night I turned on the radio.

   When I came out here I was trying to get away
from everything. Especially literature.
What that entails, and what comes after.
There is in the soul a desire for not thinking.
For being still. Coupled with this
a desire to be strict, yes, and rigorous.
But the soul is also a smooth son of a bitch,
not always trustworthy. And I forgot that.
I listened when it said, Better, to sing that which is gone
and will not return than that which is still
with us and will be with us tomorrow. Or not.
And if not, that’s all right too.
It didn’t much matter, it said, if a man sang at all.
That’s the voice I listened to.
Can you imagine somebody thinking like this?
That it’s really all one and the same?
What nonsense!
But I’d think these stupid thoughts at night
as I sat in the chair and listened to my radio.

   Then, Machado, your poetry!
It was a little like a middle-aged man falling
in love again. A remarkable thing to witness,
and embarrassing, too.
Silly things like putting your picture up.
And I took your book to bed with me
and slept with it near at hand. A train went
by in my dreams one night and woke me up.
And the first thing I thought, heart racing
there in the dark bedroom, was this –
It’s all righ, Machado is here.
Then I could fall back to sleep again.

    Today I took your book with me when I went
for my walk. «Pay attention!» you said,
when anyone asked what to do with their lives.
So I looked around and made note of everything.
Then sat down with it in the sun, in my place
beside the river where I could see the mountains.
And I closed my eyes and listened to the sound 
of the water. Then I opened them and began to read
«Abel Martin’s Last Lamentations.»
This morning I thought about you hard, Machado.
And I hope, even in the face of what I know about death,
that you got the message I intended.

Antonio Machadónak

  Elállt ez az eső, és előjött a hold.
Halvány fogalmam sincs a rádió-
Hullámokról. De azt hiszem, hogy közvetlenül eső
után, vagy amikor a levegő nedves, jobban terjednek. Na mindegy, most kitágul a vételi
körzet, és be tudom fogni Ottawát, vagy, ha akarom, akár Torontót.
Mostanában esténként azon kaptam magam,
hogy mérsékelten érdekelni kezdett a kanadai politika
és közélet. Komolyan. De leginkább a
zeneadóikra vadásztam. Elüldögéltem itt a székben,
és hallgatóztam, nem kellett csinálnom semmit, még gondolkoznom sem.
Nincs tévém, és már leszoktam az újság-
olvasásról. Este mindig bekapcsoltam a rádiót.

  Amikor kijöttem ide, próbáltam elszabadulni
mindentől. Főleg az irodalomtól.
Ami vele jár, meg ami belőle adódik.
A lélekben ott a vágy a nem-gondolkozásra.
Az elcsendesedésre. S ezzel párosul
a vágy a szigorra, igen, és a kérlelhetetlenségre.
De a lélek ráadásul egy simulékony seggfej,
nem mindig megbízható. És ezt elfelejtettem.
Meghallgattam, mikor azt mondta, jobb dalolni arról, ami elmúlt,
és nem fog visszatérni, mint arról, ami még mindig
velünk van, és holnap is velünk lesz. Vagy nem.
És ha nem, akkor sincs semmi gond.
Nem is nagyon számít, mondta, hogy az ember egyáltalán dalol-e.
Erre a hangra hallgattam.
El tudod képzelni, hogy valaki így gondolkozik?
Hogy a kettő igazából egy és ugyanaz?
Micsoda nonszensz!
De esténként ezek a butaságok jártak a fejemben,
miközben üldögéltem a székben, és hallgattam a rádiómat.

  Aztán, Machado, a költészeted!
Kicsit olyan volt, mint amikor egy középkorú férfi
újra szerelmes. Figyelemreméltó ilyesmit látni,
és zavarba ejtő is.
Csacskaságok, mint például hogy kiteszem a képed.
És elvittem a könyved magammal az ágyba,
és úgy aludtam, hogy a kezem ügyében legyen. Egyik éjjel álmomban elment
mellettem egy vonat, és felébresztett.
És ami először eszembe jutott, zakatoló szívvel
ott a sötét hálószobában, ez volt –
Nincs semmi gond, Machado itt van.
Aztán újra el tudtam aludni.

  Ma, amikor sétára indultam, magammal vittem
a könyved. „Figyelj oda!”, mondtad,
amikor valaki megkérdezte, mit kezdjen az életével.
Úgyhogy körülnéztem, és mindent megjegyeztem.
Aztán kiültem vele a napra, a folyóparti
helyemre, ahonnan látszanak a hegyek.
És becsuktam a szemem, és a víz hangját
hallgattam. Aztán kinyitottam, és olvasni kezdtem
„Abel Martin utolsó panaszai.”
Ma délelőtt erősen rád gondoltam, Machado.
És még annak fényében is, amit a halálról tudok, azt remélem,
hogy megkaptad a neked szánt üzenetemet.
De az is oké, ha nem. Aludj jól. Pihenj.
Előbb-utóbb, remélem, találkozunk.
És akkor személyesen is elmondhatom neked ezeket.