Burns, Robert: Árpa Jankó (John Barleycorn in Hungarian)

There was three kings into the east,
Three kings both great and high,
And they hae sworn a solemn oath
John Barleycorn should die.

They took a plough and plough'd him down,
Put clods upon his head,
And they hae sworn a solemn oath
John Barleycorn was dead.

But the cheerful Spring came kindly on,
And show'rs began to fall;
John Barleycorn got up again,
And sore surpris'd them all.

The sultry suns of Summer came,
And he grew thick and strong;
His head weel arm'd wi' pointed spears,
That no one should him wrong.

The sober Autumn enter'd mild,
When he grew wan and pale;
His bending joints and drooping head
Show'd he began to fail.

His colour sicken'd more and more,
He faded into age;
And then his enemies began
To show their deadly rage.

They've taen a weapon, long and sharp,
And cut him by the knee;
Then tied him fast upon a cart,
Like a rogue for forgerie.

They laid him down upon his back,
And cudgell'd him full sore;
They hung him up before the storm,
And turn'd him o'er and o'er.

They laid him out upon the floor,
To work him further woe;
And still, as signs of life appear'd,
They toss'd him to and fro.

They wasted, o'er a scorching flame,
The marrow of his bones;
But a miller us'd him worst of all,
For he crush'd him between two stones.

And they hae taen his very heart's blood,
And drank it round and round;
And still the more and more they drank,
Their joy did more abound.

John Barleycorn was a hero bold,
Of noble enterprise;
For if you do but taste his blood,
'Twill make your courage rise.

'Twill make a man forget his woe;
'Twill heighten all his joy;
'Twill make the widow's heart to sing,
Tho' the tear were in her eye.

Then let us toast John Barleycorn,
Each man a glass in hand;
And may his great posterity
Ne'er fail in old Scotland!

Fogadta három keleti
nép nagy király-ura:
Árpa Jankónak - eskü rá! -
halált kell halnia.

Eke kivágta, a kapa
rája rögöt huzott,
s hirdette új, nagy eskü, hogy
Árpa Jankó halott.

De jött a szép derűs tavasz
s hulltak langy záporok,
és Árpa Jankó talpra állt
s féltek a gyilkosok.

Jöttek a hő nyár napjai,
s nőtt Jankó ereje:
fejét dárda-kör védte, hogy
ne bántsa senki se.

S jött szeliden az édes ősz,
s ő sápadt, gyenge lett,
rogyó szára, csüggedt feje
mutatta, hogy beteg.

Egyre fakóbb lett, öregebb
s fájóbb tekintetű;
s ellenségeiből kitört
a rejtett, régi düh.

Térde alatt levágta nagy
és éles fegyverök;
és vitték, megkötve, kocsin,
mint egy gonosztevőt.

Hanyatt fektették; s rá, nehéz
furkókkal! s újra rá!
Akasztották szelek elé,
s forgatták föl s alá.

S töltöttek gödröt peremig
folyók vizeivel,
s beledobták: ússzék, ha tud,
ha nem, merűljön el!

Teregették a szérüre
s úgy kínozták tovább,
és amint életjelt adott,
lökték idébb-odább.

Bősz láng aszalta, perzselő,
a csontja velejét;
s két kő közt porrá zúzta egy
molnár, a fő-pribék.

Csapolták szivéből a vért
s itták köröskörűl,
és mennél többet, a szivük
annál jobban derűlt.

Árpa Jankó nagy és nemes
vitéz volt, büszke hős;
vérét ha csak kóstolod is,
bátor leszel s erős.

Bút-bajt feledtet az a vér
és örömöt növel:
dalol az özvegy tőle, bár
szemét könny tölti el.

Árpa Jankót éltesse hát
mindnyájunk pohara:
dús fiai ne tűnjenek
skót földünkről soha!