This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Bukowski, Charles: My madness

Portre of Bukowski, Charles

My madness (English)

there are degrees of madness, and the madder you are the more obvious it will be to other people. most of my life i have hidden my madness within myself but it is there. for instance, some person will be speaking to me of this or that and while this person is boring me with their stale generalities, i will imagine this person with his or her head resting on the block of the guillotine, or i will imagine them in a huge frying pan, frying away, as they look at me with their frightened eyes. in actual situations such as these, i would most probably attempt a rescue, but while they are speaking to me i cant help but imagining them thus. or, in a milder mood, i might envision them on a bicycle riding swiftly away from me. i simply have problems with human beings. animals, i love. they do not lie and seldom attempt to attack you. at times they may be crafty but his is allowable. why?

most of my young and middle-aged life was spent in tiny rooms, huddled there, staring at the walls, the torn shades, the knobs on dresser drawers. i was aware of the female and desired her but i didn't want to jump through all the hoops to get her. i was aware of money, but again, like with the female, i didn't want to do the things needed to get it. all i wanted was enough for a room and for something to drink. i drank alone, usually on the bed, with all the shades pulled. at times i went to the bars to check out the species but the species remained the same- not much and often far less than that. in all the cities, i checked out the libraries. book after book. few books said anything to me. they were mostly dust in my mouth, sand in my mind. none of it related to me or how i felt: where i was-nowhere-what i had-nothing-and what i wanted-nothing. the books of the centuries only compounded the mystery of having a name, a body, walking around, talking, doing things. nobody seemed stuck with my particular madness.

in some of the bars i became violent, there were alley fights, many of which i lost. but i wasn't fighting anybody in particular, i wasn't angry, i just couldn't understand people, what they were, what they did, how they looked. i was in and out of jail, i was evicted from my rooms. i slept on park benches, in graveyards. i was confused but i wasn't unhappy. i wasn't vicious. i just couldn't make anything out of what there was. my violence was against the obvious trap, i was screaming and they didn't understand. and even in the most violent fights i would look at my opponent and think, why is he angry? he wants to kill me. then i'd have to throw punches to get the beast off me. people have no sense of humor, they are so fucking serious about themselves.

somewhere along the way, and i have no idea where it came from, i got to thinking, maybe i should be a writer. maybe i can put down the words that i haven't read, maybe by doing that i can get this tiger off my back. and so i started and decades rolled by without much luck. now i was a mad writer. more rooms, more cities. i sunk lower and lower. freezing one time in atlanta in a tar paper shack, living on one dollar and a quarter a week. no plumbing, no light, no heat. i sat freezing in my california shirt. one morning i found a small pencil stub and i began writing poems in the margins of old newspapers on the floor.

finally, at the age of 40, my first book appeared, a small chapbook of poems, Flower, Fist and Bestial Wail. The package of books had arrived in the mail and i opened the package and here were the little chapbooks. they spilled on the sidewalk, all the little books and i knelt down among them, i was on my knees and i picked up a Flower Fist and i kissed it. that was 30 years ago.

i'm still writing. in the first four months this year i have written 250 poems. i still feel the madness rushing through me, but i still havent gotten the word down the way i want it, the tiger is still on my back. i will die with that son-of-a-bitch on my back but i've given him a fight. and if there is anybody out there who feels crazy enough to want to become a writer, i say go ahead, spit in the eye of the sun, hit those keys, its the best madness going, the centuries need help, the species cry for light and gamble and laughter. give it to them. there are enough words for all of us.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://songsforinsomniacs.blogspot.hu

Őrületem (Hungarian)

Az őrületnek fokozatai vannak, és minél őrültebb vagy, annál egyértelműbb, hogy őrületedet más emberek felé irányítod. Életem nagy részében magamban rejtegettem őrületemet, és pont ezért biztos, hogy ott van a bensőmben. Például, ha valaki beszél hozzám erről vagy arról, és miközben ez az illető szétuntat banális általánosítgatásaival, elképzelem, amint ennek az egyénnek a feje a nyaktilón nyugszik, vagy látom, amint egy hatalmas serpenyőben sülve kiguvadt szemeivel engem bámul. Amennyiben ehhez hasonló eset a valóságban is megtörténik velem, minden valószínűség szerint megpróbálok elmenekülni, de amíg az illető beszél hozzám, addig ezek a képek nem hagynak el. Vagy, ha nyugodtabb állapotban vagyok, akkor csak azt képzelem el, hogy egyre távolabb biciklizik tőlem. Egész egyszerűen gondjaim vannak az emberekkel. Az állatokat viszont kedvelem. Nem hazudnak, és ritkán ugranak neked. Néha ravaszkodnak, de az engedélyezett. Miért?

Fiatal és középkorú életem legnagyobb részét apró szobákban töltöttem, ott kuporogtam, bámultam a falat, a rongyos függönyöket, a fiókos szekrény fogantyúját. Tudomásom volt a nő létezéséről, kívántam is, de nem volt szándékomban átvetni magam a karikán, hogy megszerezzem. Tudomásom volt a pénz létezéséről, de ugyanúgy, mint a nőnél, nem akartam megtenni azokat a dolgokat, amiket meg kell tenni, hogy megszerezzem. Csak annyit akartam, amennyi elég volt egy szoba kibérlésére, és arra, hogy valamit igyak. Egyedül ittam, általában az ágyban, behúzott függönyök mögött. Időnként leugrottam a kocsmába, hogy lecsekkoljam a földlakókat, de ezek a földlakók ugyanolyanok maradtak, amilyenek voltak - ez nem sok, de gyakran még ennél is kevesebb. Minden városban lecsekkoltam a könyvtárakat. Könyvet könyv után. Kevés könyv szólított meg. Legtöbbjük por volt a számban, homok az agyamban. Egy sem szólt rólam vagy az érzéseimről: hol vagyok? - sehol - mim van? - semmim - mit akarok? - semmit. Az évszázad könyvei még jobban összezagyválták a név, a test, a séta, a beszéd, a tett rejtélyét. Úgy látszott, hogy senki nem akadt fenn különös őrületemen.

Néhány kocsmában bekeményítettem, bunyóztam egy jó csomót a sikátorban. Sokszor elvertek. Viszont én nem bizonyos emberekkel verekedtem, nem voltam dühös, egyszerűen nem volt világos előttem, hogy kik ezek, mit csinálnak, hogy néznek ki. Rendszeresen lecsuktak, jártam börtönből ki-be, többször kilakoltattak, sokszor aludtam parkban, temetői padon. Meg voltam zavarodva, de nem voltam boldogtalan. Nem voltam gonosz. Csak nem voltam képes felfogni a helyzetet. Hogy mi is a pálya. Az erőszakosságom a nyilvánvaló csapda ellen irányult. Sikítottam, de senki nem hallotta. Még a legdurvább bunyók közben is figyeltem az ellenfelem és csodálkoztam, hogy ez meg most miért dühös? Meg akar ölni. Ilyenkor odapancsoltam, hogy lerázzam magamról a vadállatot. Az embereknek nincs semmi humorérzékük, mindenki halál komolyan vesz önmagát.

Valahol, valamikor, fogalmam sincs honnan jött az ötlet, elgondolkoztam, mi lenne, ha író lennék. Lehet, hogy én le tudom írni azokat a szavakat, amelyeket nem olvastam. Lehet, hogyha így cselekszem, akkor képes leszek megszabadulni a hátamon tanyázó tigristől. Tehát nekiláttam, és évtizedek pörögtek el a legkisebb siker nélkül. Ez volt az őrült író időszakom. Szobáról szobára, városról városra. Egyre lejjebb süllyedtem. Atlantában egy kátránypapír kalyibában fagyoskodtam, egy dollár huszonöt centem volt egy hétre. Se víz, se villany, se fűtés. Ott ültem halálra fagyva kaliforniai ingemben. Az egyik reggel találtam egy ceruza csonkot és elkezdtem verset írni régi újságok szélére a padlón.

Végre, negyven éves koromban, megjelent az első könyvem; kicsi fűzött füzet Flower, Fist and Bestial Wail címmel. Egy csomagban hozta a könyveket a postás, és amikor a csomagot kinyitottam ott volt a könyvem. Széthullott mind a járdára, a sok könyvecske, én letérdeltem közéjük, és térdepelve szedtem őket össze, a Flower, Fist and Bestial Wail. Ez harminc éve történt.

Még mindig írok. Az év első négy hónapjában megírtam 250 verset. Még mindig érzem, amint az őrület átzuhan rajtam, de még mindig nem írtam le a szót, úgy ahogy akartam. A tigris még ott tanyázik a hátamon. Úgy fogok meghalni, hogy az a szemét dög ott kushad a hátamon. De azért keményem megküzdöttem vele. És ha valaki elég őrültnek érzi magát az íráshoz, akkor azt tanácsolom, vágjon bele. Köpje szemen a napot, ütögesse a billentyűket, ez a legjobb létező őrület. A századoknak segítségre van szükségük. A földlakók fényért, hazárdjátékért és nevetésért kiáltanak. Add nekik oda. Akad elég szó mindannyiunknak.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://terebess.hu/keletkultinfo

minimap