Brontë, Emily: The Night-Wind

In summer's mellow midnight,

A cloudless moon shone through

Our open parlour window,

And rose-trees wet with dew.

I sat in silent musing;

The soft wind waved my hair;

It told me heaven was glorious,

And sleeping earth was fair.

I needed not its breathing

To bring such thoughts to me;

But still it whispered lowly,

'How dark the woods would be!

'The thick leaves in my murmur

Are rustling like a dream,

And all their myriad voices

Instinct with spirit seem.'

I said, 'Go, gentle singer,

Thy wooing voice is kind:

But do not think its music

Has power to reach my mind.

'Play with the scented flower,

The young tree's supply bough,

And leave my human feelings

In their own course to flow.'

The wanderer would not heed me:

Its kiss grew warmer still:

'Oh Come!' it sighed so sweetly;

'I'll win thee 'gainst thy will.

'Were we not friends from childhood?

Have I not loved thee long?

As long as thou, the solemn night,

Whose silence wakes my song.

'And when thy heart is resting

Beneath the church-aisle stone,

I shall have time for mourning,

And thou for being alone.'

Langymeleg nyári éjen,

Ablakomon hold ragyog,

S a nedves rózsafákon

Csillognak harmatok.

Némán ülök, merengve,

Hajamhoz ér a szél;

Tündöklő égről, s békésen

Alvó földről mesél.

Nem vágyom épp szavára,

De suttog szüntelen:

„Mily sötét lesz az erdő!”

Súgja sejtelmesen.

„Én szólok, ha lomb susog,

Kis álom-hang kering

Sok milliónyi, s mintha

Lélekkel bírna mind.”

„Dalnok, csitulj el! – szólék –

Fülem, bár élvezi,

Csak azt ne hidd: zenéjük

Elmém elérheti.

Játssz illatos virággal,

Fácskákkal is lehet;

De bennem hagyd magára,

Mi ember-érzület.”

Ám békén nem hagyna már:

„Ó jöjj! – s csókkal jelez –

Erődnek ellenében

Hagyd, hogy meggyőzzelek!

Nem voltam-é barátod

Mindig, ki hűn szeret?

Az éj hulláma volnék,

Ki játssza e dalt neked.

S midőn szíved már nyugoszik

Sírkerti kő alatt;

Lesz majd időm a gyászra,

S néked – hogy légy magad.”