Brontë, Emily: Remembrance
Remembrance (English)Cold in the earth - and the deep snow piled above thee, Far, far removed, cold in the dreary grave! Have I forgot, my only Love, to love thee, Severed at last by Time's all-severing wave?
Now, when alone, do my thoughts no longer hover Over the mountains, on that northern shore, Resting their wings where heath and fern-leaves cover Thy noble heart for ever, ever more?
Cold in the earth - and fifteen wild Decembers, From those brown hills, have melted into spring: Faithful, indeed, is the spirit that remembers After such years of change and suffering!
Sweet Love of youth, forgive, if I forget thee, While the world's tide is bearing me along; Other desires and other hopes beset me, Hopes which obscure, but cannot do thee wrong!
No later light has lightened up my heaven, No second morn has ever shone for me; All my life's bliss from thy dear life was given, All my life's bliss is in the grave with thee.
But, when the days of golden dreams had perished, And even Despair was powerless to destroy; Then did I learn how existence could be cherished, Strengthened, and fed without the aid of joy.
Then did I check the tears of useless passion - Weaned my young soul from yearning after thine; Sternly denied its burning wish to hasten Down to that tomb already more than mine.
And, even yet, I dare not let it languish, Dare not indulge in memory's rapturous pain; Once drinking deep of that divinest anguish, How could I seek the empty world again?
|
Emlékezés (Hungarian)Hűs rög alatt, mély hóba temetetten, távol szívemtől, ó, mily rémitő! Feledtelek, egyedüli szerelmem, kit eltépett mellőlem az idő?
Lelkem, ha olykor eltűnődik árván, nem szárnyal Észak bércei felett, s pihen meg ott, hol hanga s karcsu páfrány takarja már örökre szívedet?
Hűs rög alatt - s tizenöt vad december olvadt szét a hegyek koszoruján: nagy hűség az, ha emlékezik az ember ily sok esztendős szenvedés után!
Bocsásd meg, ifjúság szerelme, hogyha a világ sodrában feledtelek: lelkem más vágy s reménység ostromolja, ködös remény, mely mit sem árt neked!
Egemen ily fény nem gyulladt ki újra, nem éltem meg több ilyen virradatot: minden üdvömnek te voltál a kútja, és minden üdvöm elnyelte sírod.
De hogy az arany napok így véget értek, s kétségbeesni sem tudtam tovább, tanultam meg, az örömtelen élet miből merít erőt s bizakodást.
Hiú sóvárgás könnyét visszatartva, leszoktattam lelkedről lelkemet: meggátoltam, hogy vágya elragadja a sírba, mely több mint sajátja lett.
S vigyázok, nehogy lankadni találjak, s felkeltsem az emlék gyötrelmeit: e szent szorongás hogyha egyszer áthat, a bús világba hogy lépjek megint?
|