Blake, William: The Book of Los - Chapter II

1: The Immortal stood frozen amidst

The vast rock of eternity; times

And times; a night of vast durance:

Impatient, stifled, stiffend, hardned.

2: Till impatience no longer could bear

The hard bondage, rent: rent, the vast solid

With a crash from immense to immense

3: Crack'd across into numberless fragments

The Prophetic wrath, strug'ling for vent

Hurls apart, stamping furious to dust

And crumbling with bursting sobs; heaves

The black marble on high into fragments

4: Hurl'd apart on all sides, as a falling

Rock: the innumerable fragments away

Fell asunder; and horrible vacuum

Beneath him & on all sides round.

5: Falling, falling! Los fell & fell

Sunk precipitant heavy down down

Times on times, night on night, day on day

Truth has bounds. Error none: falling, falling:

Years on years, and ages on ages

Still he fell thro' the void, still a void

Found for falling day & night without end.

For tho' day or night was not; their spaces

Were measurd by his incessant whirls

In the horrid vacuity bottomless.

6: The Immortal revolving; indignant

First in wrath threw his limbs, like the babe

New born into our world: wrath subsided

And contemplative thoughts first arose

Then aloft his head rear'd in the Abyss

And his downward-borne fall. chang'd oblique

7: Many ages of groans: till there grew

Branchy forms. organizing the Human

Into finite inflexible organs.

8: Till in process from falling he bore

Sidelong on the purple air, wafting

The weak breeze in efforts oerwearied

9: Incessant the falling Mind labour'd

Organizing itself: till the Vacuum

Became element, pliant to rise,

Or to fall, or to swim, or to fly:

With ease searching the dire vacuity.

1. A Halhatatlan ott állt újra meg újra

Az örökkévaló roppant sziklájába

Fagyva, roppant idejű éjben,

Türelmetlenül, kioltva, megdermesztve;

2.Míg a türelmetlenség nem bírta már

A kemény kötést: hasadt, hasadt a roppant

Tömb, tömérdek sarkai közt, recsegve,

3.És tömérdek tört részre hullt szét.

A Próféta-Düh, kitörni vágyva,

Széthajigálja, míg őrjöngőn port rúg

S zokogásba omlik, magasba emeli

A fekete márvány tört részeit.

4.Széthajigálva körbe, mint omló

Sziklák, a tömérdek tört rész

Elvált egymástól; most iszonyú űr

Támadt alatta s mindenütt körben.

5.Hullton-hullva, Los hullt és hullt,

Süllyedt vad súllyal: le, le,

Újton-újt, éjten-éjt, napra-nap

Az Igaz: véges, de nem a Tévelygés –,

Hullton-hullt éveken s korokon át,

S lelt mindig űrt, melyen keresztül

Hulljon, éjt-nap, végtelen; mert

Bár nem volt éj s nap, terüket

Kimérte szüntelen örvénylése

A rettentő, feneketlen űrben.

6.Pörgött a Halhatatlan, háborogva;

Elébb, akár az újszülöttek e Földön.

Rúgkapált: dühe csitult, s az első

Eszmélkedések megszülettek;

Majd a föntebb Semmibe emelte fejét,

Hullása ón-irányból rézsutos lett,

7.Nyögések korain át, míg

Ágas formák sarjadtak, állandó, véges

Szervekké szervezve az Emberit;

8.Míg hulltából rátámaszkodhatott

Oldalvást a bíbor légre, fölrezzentve

A fáradtan lankadozó szellőt.

9.Szüntelen dolgozott a hulló Elme,

Szervezte magát, míg az Űr eleven

Elemmé vált, melyben emelkedni,

Zuhanni, úszni vagy repülni lehet,

Könnyeden kutatva a riasztó Semmit.