Auden, W. H.: Régészet (Archaeology in Hungarian)

The archaeologist's spade
delves into dwellings
vacancied long ago,

unearthing evidence
of life-ways no one
would dream of leading now,

concerning which he has not much
to say that he can prove:
the lucky man!

Knowledge may have its purposes,
but guessing is always
more fun than knowing.

We do know that Man,
from fear or affection,
has always graved His dead.

What disastered a city,
volcanic effusion,
fluvial outrage,

or a human horde,
agog for slaves and glory,
is visually patent,

and we're pretty sure that,
as soon as places were built,
their rulers,

though gluttoned on sex
and blanded by flattery,
must often have yawned.

But do grain-pits signify
a year of famine?
Where a coin-series

peters out, should we infer
some major catastrophe?
Maybe. Maybe.

From murals and statues
we get a glimpse of what
the Old Ones bowed down to,

but cannot conceit
in what situations they blushed
or shrugged their shoulders.

Poets have learned us their myths,
but just how did They take them?
That's a stumper.

When Norsemen heard thunder,
did they seriously believe
Thor was hammering?

No, I'd say: I'd swear
that men have always lounged in myths
as Tall Stories,

that their real earnest
has been to grant excuses
for ritual actions.

Only in rites
can we renounce our oddities
and be truly entired.

Not that all rites
should be equally fonded:
some are abominable.

There's nothing the Crucified
would like less
than butchery to appease Him.

CODA

From Archaeology
one moral, at least, may be drawn,
to wit, that all

our school text-books lie.
What they call History
is nothing to vaunt of,

being made, as it is,
by the criminal in us:
goodness is timeless.

A régész-ásó
ősidők óta elhagyott
lakóhelyekhez ér,

feltárva tanujeleit
az életmódnak, mely
ma folytathatatlan,

s bizonyítva mindazt,
amiről nincs mit mondani -
milyen szerencse.

A tudásnak lehet célja,
de a találgatás szórakoztatóbb,
mint a tudás.

Tudjuk, hogy az Ember
félelemből vagy vonzalomból
elföldelte a holtakat.

Ami egy várost szétpusztított,
vulkánikus kiömlés,
folyami erőszak,

rabokra, győzelemre serkent
emberi horda,
itt látva látható,

és bizonyos, hogy amint
fölépültek a paloták,
uralkodóik

bár harapták a kéjt,
ás hízelgéstől nyálazódtak,
gyakorta ásítottak is.

De a gabonavermek
megjelentik-e az, éhinséget?
S ahol egy aprópénz-sor

hirtelen kifogy, súlyos
katasztrófát kell-e sejtenünk?
Lehet. Lehet.

Szoborból, falfestményből
kiragadható a látvány:
mi előtt hajlongtak a régiek,

de nem képződik
helyzet, amelyben elpirultak,
vagy megvonták a válluk.

A költők ránk hagyták a mítoszt,
de hogy találtak rája?
Itt elakadunk.

S égzengéskor valóban
elhitték-e a vikingek,
hogy Thor dörömböl?

Nem, esküszöm, az ember
úgy csavarkózott a mítoszba,
mint a füllentésbe,

hiszen az volt a lényeg,
hogy ürügyet találjon
szertartásaihoz.

Mert csak a rítusokban
oldjuk ki furcsaságunk,
s leszünk való egésszé.

Nem mintha minden rítust
egyként követni kéne:
van néhány förtelem.

A Megfeszített semmit
se átall jobban
a csillapító vérengzésnél.

KÓDA

A régészetből
egy tanulság legalább levonható,
mégpedig az, hogy minden

tankönyvünk hazudik.
Amit Történelemnek hívnak,
azt nem kell földicsérni,

így, ahogy van, a bennünk
lakó bűnöző csinálta -
a jóság történettelen.