Atwood, Margaret: Untam (Bored in Hungarian)

All those times I was bored
out of my mind. Holding the log
while he sawed it. Holding
the string while he measured, boards,
distances between things, or pounded
stakes into the ground for rows and rows
of lettuces and beets, which I then (bored)
weeded. Or sat in the back
of the car, or sat still in boats,
sat, sat, while at the prow, stern, wheel
he drove, steered, paddled. It
wasn’t even boredom, it was
looking, looking hard and up close at the small
details. Myopia. The worn gunwales,
the intricate twill of the seat
cover. The acid crumbs of loam, the granular
pink rock, its igneous veins, the sea-fans
of dry moss, the blackish and then the greying
bristles on the back of his neck.
Sometimes he would whistle, sometimes
I would. The boring rhythm of doing
things over and over, carrying
the wood, drying
the dishes. Such minutiae. It’s what
the animals spend most of their time at,
ferrying the sand, grain by grain, from their tunnels,
shuffling the leaves in their burrows. He pointed
such things out, and I would look
at the whorled texture of his square finger, earth under
the nail. Why do I remember it as sunnier
all the time then, although it more often
rained, and more birdsong?
I could hardly wait to get
the hell out of there to
anywhere else. Perhaps though
boredom is happier. It is for dogs or
groundhogs. Now I wouldn’t be bored.
Now I would know too much.
Now I would know.
1995

Azokban az időkben untatott

minden eszméletlenül. Mikor tartottam a hasáb fát

miközben fűrészelte. Mikor tartottam

a zsinórt ahogy deszkákat mért,

a sorközök távolságát, vagy ásta

végtelen sorok jelzőpálcáit a földbe

salátának és répának, amit aztán én (unottan)

gyomláltam. Vagy ültem hátul

a kocsiban, vagy ültem csendben csónakokban,

ültem és ültem, míg a hajó orrában, tatjában, a kormánynál

ő volt, vezetett, kormányzott, evezett. Még

csak nem is unalom volt, hanem valami

folytonos, alapos nézelődés, keresés, szemlélése az apró

részleteknek. Rövidlátás. A kopott szegélyléc,

az üléshuzat bonyolult

mintája. Savanyú agyagmorzsák, a szemcsés

rózsaszín kőzet, benne vulkáni erezet, legyezőkoralljai

a száraz mohának, a feketébe, majd őszbe játszó

haja a tarkóján. 

Néha ő fütyörészett, néha

meg én. Unalmas ritmusa annak, ahogy mindent csináltunk

újra meg újra, cipeltük

a fát, törölgettük

az edényeket. Ilyen apró részletek. Ezzel

töltik az állatok idejük javarészét,

hordják ki a homokot szemenként járataikból,

beviszik üregeikbe a faleveleket. Ilyesmikre

figyelmeztetett engem, és én csak néztem

szögletes ujján a spirális vonalakat, a földet

a körme alatt. Miért emlékszem úgy, hogy többet sütött a nap

akkoriban mindig, bár gyakrabban

esett az eső, s hogy a madárdal is több volt?

Alig vártam, hogy valahogy

kiszabaduljak onnan, bár-

hová, csak el. Talán mégis

az unalom a nagyobb boldogság. Kutyáknak való vagy

mormotáknak. Most már nem unnám.

Most már nagyon is tudnám.

Most már tudnám.

1995