Ashbery, John: A fák (Some Trees in Hungarian)

These are amazing: each
Joining a neighbor, as though speech
Were a still performance.
Arranging by chance

To meet as far this morning
From the world as agreeing
With it, you and I
Are suddenly what the trees try

To tell us we are:
That their merely being there
Means something; that soon
We may touch, love, explain.

And glad not to have invented
Such comeliness, we are surrounded:
A silence already filled with noises,
A canvas on which emerges

A chorus of smiles, a winter morning.
Placed in a puzzling light, and moving,
Our days put on such reticence
These accents seem their own defense.

Ez bámulnivaló:
úgy sorakoznak, mint hogyha a szó
nem volna más, csak némajáték.
Véletlen találkozásképp

ma reggel, távol
a jóvá nem hagyott világtól,
te meg én, egyszerre csak
amit a fák állítanak,

azok vagyunk: két szomszéd,
kinek a pőre ottlét
is jelentés, hogy nemsoká
egymáshoz ér, szeret, kimagyaráz.

S jó, hogy e szép szimmetriát
nem költöttük, míg körbezárt
a csönd, amit belaktak a zajok
s a vászon, amin fölragyog

mosoly-kórus és téli reggel.
Útvesztő fényben lengetik fel
hallgatást öltött napjaink
önvédelmük hangsúlyait.