Ashbery, John: Látszólag (Ostensibly in Hungarian)

One might like to rest or read,

Take walks, celebrate the kitchen table,

Pat the dog absent-mindedly, meanwhile

Thinking gloomy thoughts—so many separate

Ways of doing, one is uncertain

What the future is going to do

About this. Will it reveal itself again,

Or only in the artificial calm

Of one person’s resolve to do better

Yet strike a harder bargain,

Next time?

Gardeners cannot make the world

Nor witches undo it, yet

The mad doctor is secure

In his thick-walled laboratory,

Behind evergreen borders black now

Against the snow, precise as stocking seams

Pulled straight again. There is never

Any news from that side.

A rigidity that may well be permanent

Seems to have taken over. The pendulum

Is stilled; the rush

Of season into season ostensibly incomplete.

A perverse order has been laid

There at the joint where the year branches

Into artifice one way, intő a votive

Lassitude the other way, but that is stalled:

An old discolored snapshot

That soon fades away.

And so there is no spectator

And no agent to cry Enough,

That the battle chime is stilled,

The defeated memory gracious as flowers

And therefore also permanent in its way—

I mean they endure, are always around,

And even when they are not, their names are,

A fortified dose of the solid,

Livable adventure.

And from growing dim, the coals

Fall alight. There are two ways to be.

You must try getting up from the table

And sitting down relaxed in another country

Wearing red suspenders

Toward one’s own space and time.

Szerethetünk pihenni vagy olvasni,
Sétálni, ünnepelni a konyhaasztalt,
Paskolni a kutyát borús
Gondolatokba merülve – megannyi
Cselekvés, de az ember bizonytalan:
Mit hoz ki mindebből
A jövő. Feltárulkozik ismét,
Vagy csak az ember mesterkélt nyugalmában,
Ahogy elhatározza, jobban teljesít majd,
És keményebb alkut köt
Legközelebb? 

A kertészek nem építhetik a világot,
Boszorkányok sem rombolhatják le, de
Az őrült doktor biztonságban van
Vastag falú laboratóriumában,
Az örökzöld határa mögött, amely most fekete
A hó kontrasztjában, és precíz egyenes,
Mint eligazgatott harisnyavarratok. Soha
Nem jön hír a túloldalról. 

Úgy tűnik, állandósulni látszó dermedtség
Uralkodott el. Az inga
Áll; a hajsza
Egyik évszakból a másikba látszólag megszakadt.
Perverz rend az elágazásnál, ahol az év kétfelé megy: egyik irányba
Leleményként ágazik tovább, fogadalmi
Kimerültségként a másikba, de akadályba ütközik:
Öreg, elszíneződött pillanatkép,
Amely hamarosan végleg kifakul. 

Így aztán nincs néző,
Így aztán nincs ágens kiáltani: Elég,
Hogy nem szól már a csata harangjátéka,
A legyőzött emlékek irgalmasak, mint a virágok,
És így a maguk módján állandók –
Úgy értem, kitartanak, velem maradnak,
És ha mégsem, a nevük akkor is
A tömény, túlélhető kalandok
Vitaminnal dúsított injekciója. 

És ahogy leszáll a félhomály, a szenek
Felfénylenek. Két lehetőség van.
Meg kell próbálnod felállni az asztaltól,
Vagy leülni nyugodtan egy másik országban.
Piros hózentrógerban
A saját hely és idő érdekében.