Varnalis, Kostas: Πρόλογος «Στὸ φῶς ποὺ καίει»

Νὰ σ᾿ ἀγναντεύω, θάλασσα, νὰ μὴ χορταίνω
ἀπ᾿ τὸ βουνὸ ψηλὰ
στρωτὴ καὶ καταγάλανη καὶ μέσα νὰ πλουταίνω
ἀπ᾿ τὰ μαλάματά σου τὰ πολλά.

Νά ῾ναι χινοπωριάτικον ἀπομεσήμερο, ὄντας
μετ᾿ ἄξαφνη νεροποντὴ
χυμάει μὲς ἀπ᾿ τὰ σύνεφα θαμπωτικὰ γελώντας
ἥλιος χωρὶς μαντύ.

Νὰ ταξιδεύουν στὸν ἀγέρα τὰ νησάκια, οἱ κάβοι,
τ᾿ ἀκρόγιαλα σὰ μεταξένιοι ἀχνοὶ
καὶ μὲ τοὺς γλάρους συνοδιὰ κάποτ᾿ ἕνα καράβι
ν᾿ ἀνοίγουν νὰ τὸ παίρνουν οἱ οὐρανοί.

Ξανανιωμένα ἀπ᾿ τὸ λουτρὸ νὰ ροβολᾶνε κάτου
τὴν κόκκινη πλαγιὰ χορευτικὰ
τὰ πεῦκα, τὰ χρυσόπευκα, κι᾿ ἀνθὸς τοῦ μαλαμάτου
νὰ στάζουν τὰ μαλλιά τους τὰ μυριστικά.

Κι᾿ ἀντάμα τους νὰ σέρνουνε στὸ φωτεινὸ χορό τους
ὡς μέσα στὸ νερὸ
τὰ ἐρημικὰ χιονόσπιτα-κι᾿ αὐτὰ μὲς στ᾿ ὄνειρό τους
νὰ τραγουδᾶνε, ἀξύπνητα καιρό.

Ἔτσι νὰ στέκω, θάλασσα, παντοτεινὲ ἔρωτά μου
μὲ μάτια νὰ σὲ χαίρομαι θολὰ
καὶ νά ῾ναι τὰ μελλούμενα στὴν ἅπλα σου μπροστά μου,
πίσω κι᾿ ἀλάργα βάσανα πολλά.

Ὡς νὰ μὲ πάρεις κάποτε, μαργιόλα σύ,
στοὺς κόρφους σου ἀψηλά τους ἀνθισμένους
καὶ νὰ μὲ πᾶς πολὺ μακρυὰ ἀπ᾿ τὴ μαύρη τούτη Κόλαση,
μακρυὰ πολὺ κι᾿ ἀπὸ τοὺς μαύρους κολασμένους ....

Szirtfokon állni és téged csodálni, tengeranyám,
betelhetetlenül,
míg lelkem, ujjongó habod, azúr síkod aranyán
mind gazdagodva véled lényegül.

Legyen az őszi délután, kizajgott ég tetején
a nap ha tiszta meztelen
kisüt a zivatar tépte felhők közül hevenyén,
s kacaja árad szertelen.

Vagy hogyha ringva ellebeg szigeti világ
s a párás partok selyme kék lepel,
s hajót, mely úszik sirályosan alkony iránt,
a nyíló ég benyel.

S ezüstfenyők permetesen ha lejtenek alább
a rőt lejtőn üdén,
s illatos kontyuk pergeti langy eső aranyát
domboldal szügyén.

S velük szökellni táncosan a partszegélyig, ahol
kicsi kunyhók körtánca álmatagon
ring a fövényen, vagy talán kék dalként ha dalol
önálmodottan a habon...

Csak állni, hű szerelmem, s gyönyörködni révetegen
tebenned, tengerem -
de partodon a holnapok derűje tiszta legyen,
s ne lenne zord korok emléke sem...

Merengni jó reménnyel így fölötted, ó, te tavasz
tajtékú, mígnem kebleden
tova e fekete bugyrú pokoltól messze ragadsz,
túl e bús tetteken és lelkeken...

 
„Az égető fény”, 1922 (The Burning Light) előhangja.