Vogelweide, Walther von der: Vedd e koszorút (Nemt, frowe, disen kranz in Hungarian)

»Nemt, frowe, disen kranz«,

also sprach ich zeiner wol getanen maget.

»So zieret ir den tanz

mit den schoenen bluomen, als irs uffe traget.

Het ich vil edele gesteine,

daz müest uf iur houbet,

obe ir mirs geloubet:

seht min triuwe, daz ichz meine.«

»Ir sit so wol getan,

daz ich iu min schapel gerne geben wil,

so(i)chz aller beste han:

wizer unde roter bluomen weiz ich vil.

Die stent so verre in jener heide.

da si schone entspringent

und die vogele singent,

da suln wir si brechen beide.«

Si nam daz ich ir bot

einem kinde vil gelich daz ere hat.

Ir wangen wurden rot,

same diu rose, da si bi der liljen stat.

Do (e)rschampten sich ir liehten ougen:

doch neic si vil schone.

daz wart mir ze lone:

wirt mirs iht mer, daz trage ich tougen.

Mich duhte daz mir nie

lieber wurde, danne mir ze muote was.

Die bluomen vielen ie

von dem boume bi uns nider an daz gras.

Seht do muost ich von fröiden lachen.

do (i)ch so wünnecliche

was in troume riche,

dó taget ez und muos ich wachen.

Mir ist von ir geschehen,

daz ich disen sumer allen meiden muoz

vast under dougen sehen:

lihte wirt mir einiu, so ist mir sorgen buoz.

Waz obe si get an disem tanze?

frowe dur iur güete

rucket uf die hüete:

owe gsaehe ichs under kranze!

„Vedd e koszorút, Kegyesem",

mondtam egy szép lánynak egyszer vidáman,

„díszedül fejeden

tarka virágot viselj te a táncban.

Volna bármennyi drága kincsem,

tenném te fődre mindet,

én Kegyesem, csak hidd meg,

hogy nálam hívebb híved nincsen."

Nyúlt érte s fölvidult,

hogy szűzi hökkenttel kézbe vette.

Orcája úgy pirult,

mint rózsa liliomok közepette.

Szende szemét sütötte, térdet

hajlintott, olyan szépen:

ez lett a fizetségem –

S mi még ? – Hiába kérdenétek!

„Oly bájos, helyre vagy,

koszorút ha kötök, tied lesz mindig,

míg élek, gyöngy-alak!

Tudok virágot – mind számodra nyílik,

vérpirosan és hófehéren!

Közel van, gyere, szedjed,

míg a madarak zengnek,

szedjük együtt emitt a réten!"

És bizony örömet

szebbet nem értem, mint ott ami várt rám,

virágeső esett

fákról a fűbe, fekhelyet csinálván.

Boldogságomban fölnevettem,

mert oly csodás volt, oly szép

az a tündér-álom-kép

s akkor kivirradt, s fölébredtem.

Baj általa emészt,

mert lányt akárkit látok már e nyáron,

kutatom a szemét.

Mert hátha ő az! Hátha újra látom!

S ha éppen itt, köztetek táncol?

Vessétek föl, könyörgök,

lányok, a fejfödőtök:

megismerem koszorujáról!