Tieck, Ludwig: Éj (Nacht in Hungarian)

Im Windsgeräusch, in stiller Nacht

Geht dort ein Wandersmann,

Er seufzt und weint und schleicht so sacht,

Und ruft die Sterne an:

Mein Busen pocht, mein Herz ist schwer,

In stiller Einsamkeit,

Mir unbekannt, wohin, woher,

Durchwandl' ich Freud' und Leid;

Ihr kleinen goldnen Sterne,

Ihr bleibt mir ewig ferne,

Ferne, ferne,

Und ach! ich vertraut' euch so gerne.

Da klingt es plötzlich um ihn her,

Und heller wird die Nacht.

Schon fühlt er nicht sein Herz so schwer;

Er dünkt sich neu erwacht:

O Mensch, du bist uns fern und nah,

Doch einsam bist du nicht,

Vertrau' uns nur, dein Auge sah

Oft unser stilles Licht:

Wir kleinen goldnen Sterne

Sind dir nicht ewig ferne;

Gerne, gerne,

Gedenken ja deiner die Sterne.

Vándor lopakszik a csendes éj

szélfútta leple alatt,

sóhajt és sír, motyorogva beszél,

s így szólít csillagokat:

Keblem dobog, szívem nehéz,

magányom mostoha;

jón-rosszon az út, de honnan, és

azt sem tudom, hova.

Ó, apró, arany csillagok,

fényetek oly távol ragyog,

máshol vagyok,

tőletek oly távol vagyok!

Hall akkor csengő hangokat,

s az éj felfényesül;

s érzi, szivéről súly szakad,

lelke ébred s derül:

Ember, távol vagy és közel,

de nem vagy egyedül,

bízz! halk fényünk sosem hagy el,

égünk hű jeleidül.

Mi, apró, arany csillagok

nem leszünk örök távolod;

ragyog, ragyog:

fényünk gondol rád, tudhatod.