Stadler, Ernst: Éjszakai utazás a kölni Rajna-hídon át (Fahrt über die Kölner Rheinbrücke bei Nacht in Hungarian)

Der Schnellzug tastet sich

  und stößt die Dunkelheit entlang.

Kein Stern will vor. Die ganze Welt ist nur ein enger,

  nachtumschienter Minengang,

Darein zuweilen Förderstellen

  blauen Lichtes jähe Horizonte reißen: Feuerkreis

Von Kugellampen, Dächern, Schloten,

  dampfend, strömend ... nur sekundenweis ...

Und wieder alles schwarz.

  Als führen wir ins Eingeweid der Nacht zur Schicht.

Nun taumeln Lichter her ... verirrt, trostlos vereinsamt ...

  mehr ... und sammeln sich ... und werden dicht.

Gerippe grauer Häuserfronten liegen bloß,

  im Zwielicht bleichend, tot -

  etwas muß kommen ... o, ich fühl es schwer

Im Hirn. Eine Beklemmung singt im Blut.

  Dann dröhnt der Boden plötzlich wie ein Meer:

Wir fliegen, aufgehoben,

  königlich durch nachtentrissne Luft, hoch übern Strom.

  O Biegung der Millionen Lichter, stumme Wacht,

Vor deren blitzender Parade

  schwer die Wasser abwärts rollen.

  Endloses Spalier, zum Gruß gestellt bei Nacht!

Wie Fackeln stürmend! Freudiges!

  Salut von Schiffen über blauer See! Bestirntes Fest!

Wimmelnd, mit hellen Augen hingedrängt!

  Bis wo die Stadt

  mit letzten Häusern ihren Gast entläßt.

Und dann die langen Einsamkeiten. Nackte Ufer.

  Stille. Nacht. Besinnung. Einkehr. Kommunion.

  Und Glut und Drang

Zum Letzten, Segnenden. Zum Zeugungsfest.

Zur Wollust. Zum Gebet. Zum Meer. Zum Untergang.

A gyorsvonat tapogatózik és átveri a homályt.

Csillag nem jön. Ma az egész világ éj-pántos, földbevájt

szűk tárna, amelybe néha liftnyílások kék ragyogása

szakít riadó horizontokat:

gömblámpák tűzköre, tetők, gyárkémények

és árad a füst...

csak egy-egy pillanat...

S minden fekete megint. Talán az éj beleibe futunk; amíg

egyszerre fény támolyog elő... siralmas, téveteg

magányban... egyre több ... és gyúl... és sürüsödik.

Szürke házfrontok vázai, meztelenül, sápadtan

derengve, holtan – valaminek jönnie kell!...

Óh, itt nehezül, érzem a súlya, jaj,

agyamban. Szorongás dalol a vérben. És hirtelen,

mint tenger, dördül a talaj:

repülünk, fölemelve, királyian, át az éj-szaggatta

levegőn, magasan a folyó fölött. Óh, millió fény

hajlása, néma katonák,

és villogó parádéjuk előtt súlyosan hömpölyögnek

lefelé a vizek. Díszszázad éji tisztelgésre! tovább!

Mint rohanó fáklyák! Mennyi öröm! Kék tengeren

tisztelgő hajók! Ünnep, csillagok százai!

Ragyogó szemek tolonganak, nyüzsögve!

Egész addig,

ahol vendégüket eleresztik a város végső házai.

És aztán a hosszu magányok. Meztelen partok.

Csönd.

Éjszaka. Eszmélés. Magunkbaszállás. Gyónás.

És viharok akarata-tüze ráz,

hogy jöjjön a végső, perzselő. A nemzés ünnepe.

A gyönyör. Az ima. A tenger. A pusztulás.