Schenkendorf, Maximilian von: A szívhez (An das Herz in Hungarian)

Laß legen sich die Ungeduld,
Sei stille, Herz, nur stille!
Dort oben waltet Vaters Huld,
Der neige sich dein Wille.
 
Was schauest du so viel herum,
Und hast so viele Worte?
Bald wird doch Alles still und stumm
An einer dunkeln Pforte.
 
Wir werden Alle stumm und still
In unsre Gräber ziehen,
Ob einer dort sich regen will,
Vergebens ist sein Mühen.
 
Laß fahren, Herz, die Ungeduld,
Zur Ruhe mußt du kommen,
Und wirf dich in die Vaterhuld,
Das einig bringt dir Frommen!
 
Und wenn wir dann so manches Jahr
Im stillen Grabe lagen,
Wird uns ein Morgen hell und klar
Im fernen Aufgang tagen.
 
Da stillt sich Durst und Ungeduld
In seinen rothen Gluten,
Da will des ew'gen Vaters Huld
In Strömen niederfluten.
 
Drum sei nur stille, Herz, sei still,
Bald legen sich die Wellen;
Der Alles hat und geben will,
Wird deine Nacht erhellen.

Szív, tanuld, mi a türelem,
fogadj be tiszta csendet!
Atyai kegy él odafenn,
hódolván hatni engedd.
 
Forgolódsz, szónokolsz? Minek?
Búcsúnk jön nemsokára,
némán a csitult lelkeket
egy sötét kapu várja.
 
Testünk-lelkünk némul, csitul,
és sírunkba lefekszünk:
heverjünk mozdulatlanul,
hasztalan igyekezzünk.
 
Szív, keresd, mi a türelem,
ismerd meg a nyugalmat;
az atyai kegy odafenn:
hitedért hű jutalmad.
 
S ha fekszünk majd így évekig
a csendes sír ölén lenn,
jön egy hajnal, fénnyel derít,
tárul a messzeségben.
 
Rőt izzása szín-türelem,
s csitulnak mind a szomjak;
örök atyai kegyelem
fényei záporoznak.
 
Hát csendes légy, csendes, szivem,
a hullámok elülnek,
ki mindent ád, s oly szívesen,            .
nagy fényt gyújt, éjed ünnep.