Rilke, Rainer Maria: A lányokról (Von den Mädchen in Hungarian)

I

Andere müssen auf langen Wegen

zu den dunklen Dichtern gehn;

fragen immer irgendwen,

ob er nicht einen hat singen sehn

oder Hände auf Saiten legen.

Nur die Mädchen fragen nicht,

welche Brücke zu Bildern führe;

lächeln nur, lichter als Perlenschnüre,

die man an Schalen von Silber hält.

Aus ihrem Leben geht jede Türe

in einen Dichter

und in die Welt.

II

Mädchen, Dichter sind, die von euch lernen

das zu sagen, was ihr einsam seid;

und sie lernen leben an euch Fernen,

wie die Abende an großen Sternen

sich gewöhnen an die Ewigkeit.

Keine darf sich je dem Dichter schenken,

wenn sein Auge auch um Frauen bat;

denn er kann euch nur als Mädchen denken:

das Gefühl in euren Handgelenken

würde brechen von Brokat.

Laßt ihn einsam sein in seinem Garten,

wo er euch wie Ewige empfing

auf den Wegen, die er täglich ging,

bei den Bänken, welche schattig warten,

und im Zimmer, wo die Laute hing.

Geht!... es dunkelt. Seine Sinne suchen

eure Stimme und Gestalt nicht mehr.

Und die Wege liebt er lang und leer

und kein Weißes unter dunklen Buchen, -

und die stumme Stube liebt er sehr.

..... Eure Stimmen hört er ferne gehn

(unter Menschen, die er müde meidet)

und: sein zärtliches Gedenken leidet

im Gefühle, daß euch viele sehn.

              I

Megy ki-ki más nagy, hosszú útra,

sötét költőkhöz így érhet el;

egyre kérdezgetnie kell,

nincs-e ott dalnok közel,

kéz nem simult-e arra a húrra.

Csak a lányok nem kérdik, merre

a képek hídja; nem! elmosolyodnak,

s így gyöngylánc-fény, az se ragyoghat,

ezüst tál fénye se gyöngyökön át.

Életük: ajtaja mind a titoknak,

tárul vele költő

és a világ.

              II

Lányok, tőletek költők tanulnák,

hogy mondják, mi nektek létetek;

távolokra vagytok ti bizonyság,

így az est nagy csillagai sorsát

éli, szokván örök életet.

A költőé, ha nőt kér szemével,

egyiktek se legyen; hiszen ő

titeket lányokként csak, ha képzel:

csuklótokban a brokát szinével

megtörne a bűverő.

Hagyjátok meg őt kerti magányán,

hol lényetek mint Örökvalót

látta, míg utakat bolygva rótt,

hadd időzhessen padoknak árnyán,

s szobáján, hol kedves lantja lóg.

Menjetek! ...éj jön. Hangra, alakra

nem vágyik többé, mely tietek.

Útja jó, ha hosszabb, ridegebb,

bükk árnyán fehérség ne riassza, -

és csak elnémult szobát szeret.

...Hallja: hangotok nagy-messze elvész

(ott, hol oly fárasztó mind a többi),

és: gyöngéden rágondolva gyötri,

hogy titeket annyi, annyi szem néz.