Rilke, Rainer Maria: Gyöngyök peregnek (Perlen entrollen in Hungarian)

Perlen entrollen. Weh, riss eine der Schnüre?

Aber was hülf es, reih ich sie wieder: du fehlst mir,

starke Schließe, die sie verhielte, Geliebte.

War es nicht Zeit? Wie der Vormorgen den Aufgang,

wart ich dich an, blass von geleisteter Nacht;

wie ein volles Theater, bild ich ein großes Gesicht,

dass deines hohen mittleren Auftritts

nichts mir entginge. O wie ein Golf hofft ins Offne

und vom gestreckten Leuchtturm

scheinende Räume wirft; wie ein Flussbett der Wüste,

dass es vom reinen Gebirge bestürze, noch himmlisch, der Regen, -

wie der Gefangne, aufrecht, die Antwort des einen

Sternes ersehnt, herein in sein schuldloses Fenster;

wie einer die warmen

Krücken sich wegreißt, dass man sie hin an den Altar

hänge, und daliegt und ohne Wunder nicht aufkann:

siehe, so wälz ich, wenn du nicht kommst, micht zu Ende.

Dich nur begehr ich. Muss nicht die Spalte im Pflaster,

wenn sie, armselig, Grasdrang verspürt: muss sie den ganzen

Frühling nicht wollen? Siehe, den Frühling der Erde.

Braucht nicht der Mond, damit sich sein Abbild im Dorfteich

fände, des fremden Gestirns große Erscheinung? Wie kann

das Geringste geschehn, wenn nicht die Fülle der Zukunft,

alle vollzählige Zeit, sich uns entgegenbewegt?

Bist du nicht endlich in ihr, Unsägliche? Noch eine Weile,

und ich besteh dich nicht mehr. Ich altere oder dahin

bin ich von Kindern verdrängt...

.

Gyöngyök peregnek. Jaj, tán fonaluk szakadt?

Újrafűzném, de mire jutnék: hiányzol,

erős kapocs, hogy összetartsd ismét, Édesem.

Nem jött el az idő? Mint napkeltét előző homály,

úgy várlak, sápadtan éjjeli nyűgtől;

színház teltházzal, óriás arccá növesztem magam,

hogy csodáljam sugárzó belépőd, semmit se

mulasztva. Ó, miként öböl magányába zárva

karcsú fárosz fényjelei vetülnek habokra;

sivatagi folyómeder szomjazik a fenséges ég

magas hegyekből zúduló üde zápora után, ---

akár a rab, jogfosztott, ablakközön leskelődve várja

egyetlen csillag válaszát, sóvárgón;

vagy nyomorék, ki elhajítja melengetett mankóját,

hogy oltárra tehessék, majd elhever, csodatételt áhít,

mi elmarad s ő többé talpra sem állhat:

lásd, ha nem jössz, így jutok közel a véghez

én is.

Csak rád szomjazom. A meghasadt utcakő mit

szétfeszít a betelepült fű, talán nem vágyik

tavaszra?

Látod a tavaszt a Földön? Hogy a hold a kis

falusi tóban

láthassa arcát, vajon hiányozhat-e a

másik csillag

tükröző, erős visszfénye? Bármely apróság

megtörténhet-e, a jövő teljessége nélkül,

minden időben elmozdulva? Ha véglegesen

nem vagy benne Te, kimondhatatlan?

A vég előtt kevéssel még tudlak tartani.

Elér a kor és gyermekek kiszorítanak…