Rilke, Rainer Maria: A kurtizán (Die Kurtisane in Hungarian)

Venedigs Sonne wird in meinem Haar

ein Gold bereiten: aller Alchemie

erlauchten Ausgang. Meine Brauen, die

den Brücken gleichen, siehst du sie

hinführen ob der lautlosen Gefahr

der Augen, die ein heimlicher Verkehr

an die Kanäle schließt, so daß das Meer

in ihnen steigt und fällt und wechselt. Wer

mich einmal sah, beneidet meinen Hund,

weil sich auf ihm oft in zerstreuter Pause

die Hand, die nie an keiner Glut verkohlt,

die unverwundbare, geschmückt, erholt -.

Und Knaben, Hoffnungen aus altem Hause,

gehn wie an Gift an meinem Mund zugrund.

Velence napja aranyat veret

hajamba már: alkímiák örök

reményét. Látod e szemöldököt

hídként suhanni vészei fölött

némán örvénylő szememnek, melyet

a csatornákkal titkos láncolat

köt össze, úgyhogy benn árad s apad

és száll és hull a tenger. Aki csak

meglát, kutyámmal örömest cserélne,

mert lankadt kezem néha rajthagyom,

mi semmi tűzön meg nem éghetett,

a sebhetetlent és az ékeset.

S hány ifjú – ősi házak szemefénye –

megy tönkre, mint méregtől, ajkamon!