Liliencron, Detlev von : Dac, tengerár (Trutz, blanke Hans in Hungarian)
|
Trutz, blanke Hans (German)Heut bin ich über Rungholt gefahren, die Stadt ging unter vor sechshundert Jahren. Noch schlagen die Wellen da wild und empört, wie damals, als sie die Marschen zerstört. Die Maschine des Dampfers zitterte, stöhnte, aus den Wassern rief es unheimlich und höhnte: Trutz, blanke Hans.
Von der Nordsee, der Mordsee, vom Festland geschieden, liegen die friesischen Inseln im Frieden. Und Zeugen weltenvernichtender Wut, taucht Hallig auf Hallig aus fliehender Flut. Die Möwe zankt schon auf wachsenden Watten, der Seehund sonnt sich auf sandigen Platten. Trutz, blanke Hans.
Im Ozean, mitten, schläft bis zur Stunde ein Ungeheuer, tief auf dem Grunde. Sein Haupt ruht dicht vor Englands Strand, die Schwanzflosse spielt bei Brasiliens Sand. Es zieht, sechs Stunden, den Atem nach innen, und treibt ihn, sechs Stunden, wieder von hinnen. Trutz, blanke Hans.
Doch einmal in jedem Jahrhundert entlassen die Kiemen gewaltige Wassermassen. Dann holt das Untier tiefer Atem ein und peitscht die Wellen und schläft wieder ein. Viel tausend Menschen im Nordland ertrinken, viel reiche Länder und Städte versinken. Trutz, blanke Hans.
Rungholt ist reich und wird immer reicher, kein Korn mehr faßt selbst der größte Speicher. Wie zur Blütezeit im alten Rom staut hier täglich der Menschenstrom. Die Sänften tragen Syrer und Mohren, mit Goldblech und Flitter in Nasen und Ohren. Trutz, blanke Hans.
Auf allen Märkten, auf allen Gassen lärmende Leute, betrunkene Massen. Sie ziehn am Abend hinaus auf den Deich: »Wir trutzen dir, blanker Hans, Nordseeteich!« Und wie sie drohend die Fäuste ballen, zieht leis aus dem Schlamm der Krake die Krallen. Trutz, blanke Hans.
Die Wasser ebben, die Vögel ruhen, der liebe Gott geht auf leisesten Schuhen. Der Mond zieht am Himmel gelassen die Bahn, belächelt der protzigen Rungholter Wahn. Von Brasilien glänzt bis zu Norwegs Riffen das Meer wie schlafender Stahl, der geschliffen. Trutz, blanke Hans.
Und überall Friede, im Meer, in den Landen. Plötzlich wie Ruf eines Raubtiers in Banden: Das Scheusal wälzte sich, atmete tief und schloß die Augen wieder und schlief. Und rauschende, schwarze, langmähnige Wogen kommen wie rasende Rosse geflogen. Trutz, blanke Hans.
Ein einziger Schrei - die Stadt ist versunken, und Hunderttausende sind ertrunken. Wo gestern noch Lärm und lustiger Tisch, schwamm andern Tags der stumme Fisch. Heut bin ich über Rungholt gefahren, die Stadt ging unter vor sechshundert Jahren. Trutz, blanke Hans?
|
Dac, tengerár (Hungarian)Ma Rungholt felett a tengerbe nézve, ott a város, alábukott hatszáz éve. Vad és dühödt hullámok verik, rombolt lápvidékek, hol tenger tombolt. A gőzös motorja remegett, nyögött, vizek hangja, gúnyosan a hát mögött: Dac, tengerár.
Északiból halott tenger, szárazföldről levágva a halmok, a Fríz szigetekkel parolázva. A világpusztító düh teremt alábukó árteret, mely csillapít, mint árvisszhangos kráterek. Már sirály civakszik növekvő vackán, és fóka napozik homokos placcán. Dac, tengerár.
Az óceán közepén óraszámra egy szörnyeteg alszik a mélybe zárva. Feje az angol partok mellett hever, farokúszója a brazil homokba ver. Hat óra az míg belélegzik, hajtja hat órát, majd újra kezdi. Dac, tengerár.
De századonként egyszer kopoltyúi, Hatalmas víztömegeknek elhagyói. Majd a szörny visszafogja lélegzetét, újra elalszik, a hullámok közt csördítve szét. Sokezer ember északi földön vízbe fúl, sok gazdag vidék és város mélybe múl. Dac, tengerár.
Rungholt gazdag és egyre gazdagabb, gabonatárlóiba már be se fér a mag. Mint Róma egykor, fénykorában naponta nőtt az emberárban. Szeliden viselték szírek és mórok, a talmi aranyneműt fülek és orrok. Dac, tengerár.
Minden utcán, piacon egykötegben lármázó emberek, részeg tömegben. Felhívni este kimennek, a gát készen áll: „Észak-tavacskája, dacolunk veled tengerár!” És fenyegetőznek, kezük ökölbe szorul, az iszapból lágyan kráken-karom magasul. Dac, tengerár.
A víz leapadt, a madár nyugvóra vált, a Jóisten csendesebb cipőben járt. A hold az égen haladva otthagyta útját, kacagta a hencegő, sok rungholti marhát. Brazíliától fénylett a Norvég szirtekig a tenger, mint alvó acél mi kifenetik. Dac, tengerár.
Mindenütt, a tengerben, a szárazon a béke járt. Hirtelen mint egy megkötözött vadállat kiált: a szörny, táncolva lélegez egy mélyet és szemét lecsukva ismét aludni réved. És hullámok: száguldó, fekete, hosszantorló, jönnek, vágtatva mint megőrült ló. Dac, tengerár.
A város elsüllyedt – sikolyba dőlve, és biz’ százezrek fulladtak vízbe. Tegnap lármás és vidám asztaltársaság, másnap már néma halak úsznak át. Ma Rungholt felett a tengerbe nézve, ott a város, alábukott hatszáz éve. Dac, tengerár?
|