Lenau, Nikolaus: Kettős honvágy (Doppelheimweh in Hungarian)

Zwiefaches Heimweh hält das Herz befangen,
Wenn wir am Rand des steilen Abgrunds stehn
Und in die Grabesnacht hinuntersehn,
Mit trüben Augen, todeshohlen Wangen.

Das Erdenheimweh läßt uns trauern, bangen,
Daß Lust und Leid der Erde muß vergehn;
Das Himmelsheimweh fühlts herüberwehn
Wie Morgenluft, daß wir uns fortverlangen.

Dies Doppelheimweh tönt im Lied der Schwäne,
Zusammenfließt in unsre letzte Träne
Ein leichtes Meiden und ein schweres Scheiden.

Vielleicht ist unser unerforschtes Ich
Vor scharfen Augen nur ein dunkler Strich,
In dem sich wunderbar zwei Welten schneiden.

Szívünk kettős honvágy szorítja össze,
elérve azt a szörnyü partfokot,
hol a sír ásít, e sötét torok;
arcunk, szemünk fakul halottüresre.

Földi honvágy gyötör, mert vége lesz e
létnek, kínját-gyönyörét itthagyod;
az égi honvágy, mint a hajnalok
friss szele, hív már valahova messze.

E kettős honvágy zeng a hattyudalban;
ikerpatak a végső könnypatakban:
szelíd hiányé, rideg búcsuzásé.

Talán titokzatos énünk se más
az éles szemnek: kis sötét vonás,
metszésvonal – két szétfutó világé.