Lasker-Schüler, Else: Die Erkenntnis

Unaufhörlich fällt ein frischer Regen

Auf das durstige Erdreich und auf meine Haut.

Ich will mich mitten in der Welten mitten legen,

Bevor der Mensch und auch das Tier wird laut.

Ich wachse wie das Blatt im Wassersegen

und ehe noch der frühe Morgen graut,

Bin ich ein Wald, und Sonne säumt auf meinen Wegen

Da ich auf ewigen Wandel mich hab aufgebaut.

So ungeklügelt, ohne zu erwägen,

Wächst gottentsprochen selbst das ärmste Wegekraut,

Nur die “Erkenntnis” liegt im menschlichen Vermögen.

Doch sie zur letzten Deutlichkeit zu pflegen –

Vermag man, wenn der Zapfen aller Überhebung taut.

Szakadatlan zúdul ránk friss esőzés,

Szomjasan issza bőröm és a föld.

S bár lennék e világok legközepén, mielőtt még

Az ember és az állat felüvölt.

Levél vagyok, e vízáldotta bőség

Nevel, és még a hajnalfény se költ:

Erdő, melynek napfény erezi hűsét,

Mert örök változás, mi éltet és kitölt.

A legutolsó gyom is ilyen ős-szép

Istenből sarjadó, szándéktól nem gyötört,

Csak az „ismeret" emberi „dicsőség".

De hogy tiszta legyen, végső erősség -

Az kell, hogy gőgöd minden jégcsapját letörd.