Lasker-Schüler, Else: An Apollon

Es ist am Abend im April.

Der Käfer kriecht ins dichte Moos.

Er hat so Angst – die Welt so groß!

Die Wirbelwinde hadern mit dem Leben,

Ich halte meine Hände still ergeben

Auf meinem frommbezwungenen Schoß.

Ein Engel spielte sanft auf blauen Tasten,

Langher verklungene Phantasie.

Und alle Bürde meiner Lasten,

Verklärte und entschwerte sie.

Jäh tut mein sehr verwaistes Herz mir weh –

Blutige Fäden spalten seine Stille.

Zwei Augen blicken wund durch ihre Marmorhülle

In meines pochenden Granates See.

Er legte Brand an meines Herzens Lande –

Nicht mal sein Götterlächeln

Ließ er mir zum Pfande.

Itt az áprilisi este.

Mohába kúszik a bogár.

Nagy a világ - oly félve jár.

Az élet perel a forgószelekben,

jámborrá fékezett ölembe ejtem

a kezem, magamat megadva már.

Halk kék billentyűkön játszott egy angyal

régen elhangzott fantáziát.

És terheim nyűge e dallal

könnyű lett s tisztán tovaszállt.

Árvult szivem feljajdul hirtelen -

véres fonalak szelik át a csendjét.

Márványburkából egy szempár néz sebzetten szét

gránátszín, lüktető tengeremen.

Szívem országát felgyujtotta már, de

nem hagyta zálogul még

istenmosolyát se.