Kahlau, Heinz: Az ifjú cinikusokról (Über junge Zyniker in Hungarian)

Ich will euch sagen, woran diese kranken.
Sie kranken an der totgehetzten Hoffnung,
Die Welt zu Lebzeit
In ein Paradies zu wandeln.
 
Das hat sie ausgehöhlt, die da so rülpsen
Und ihre Kinderschänderwitze reißen.
Sie heulen wie die ausgesetzten Welpen
Nach ihrer Hoffnung.
 
Statt ihnen klares Denken einzuüben,
Hat man sie mit der Nase an ein Bild gehalten,
Das viel zu grell war
Für die jungen Augen.
 
Jetzt haben sie im Kopf
Die schöne Buntheit
Und suchen in der Welt
Die gleichen Farben.

Megmondom én, mi eszi ezeket.
Eszi őket a halálra hajszolt remény,
hogy még életünkben
paradicsommá tesszük a földet.
 
Ez vájta ki őket, így böffennek,
visszhangosan, morbid vicceket.
S üvöltenek, mint a kilökött
kutyakölykek, reményük után.
 
Nem a világos gondolkodást tanították
nekik; orrukat verték egy képbe,
mely túlontúl rikító volt
az ifjú szemeknek.
 
Most ott a fejükben
a szép tarkaság,
s keresik a világban
szintezeket a színeket.