Huchel, Peter: A dél fehér hálóinak hátterében (Hinter den Weissen Netzen des Mittags in Hungarian)

Nicht kamst du von den vier Quellen,
Die einst ein Schicksal umflossen.
Doch hinter den weißen Netzen des Mittags
Warst du der Schatten der Nymphe
Mit meerkühlen Augen,
Ein Sternbild auf der Hüfte,
In keiner Himmelskarte zu finden.

Die Sterne verlöschen.
Nicht zähle die Jahre, zähle die Stunden.
Du schrittest unter Felsen den Weg.
Es wehten die weißen Netze des Mittags.

Unrast der Ferne,
Sinkender Himmelsstrich.
Das Licht vor der Küste
Zersplittert am Wind.
Und immer noch
Die rauhe Klage, erstickt
Im salzigen Rauch der Felsen:

Ich schwamm vor der Brandung
Und sah die Insel.
Da riß mich hinab
Der eisige Sog,
Mich schleudernd
Durch Feuer mitten im Wasser.
Mein Mund berührte das schwarze Gras
Und grub sich ein in purpurne Schatten.

Zwischen Himmel und Klippe
Die Drift der schreienden Vögel.
Ich lag am Strand,
Gefesselt im Garn der Algen,
Mit brennender Lippe
Vor einer Muschel.

Nem a négy kútfőtől érkeztél,
melyek anno egy fátumot folytak körbe.
Holott a dél fehér hálóinak hátterében
sellőnek voltál árnya
szemedben tenger hidegével,
egyik csillagtérképen sem lelhető
csillagképpel a csípődön.

Elhamvadnak a csillagok.
Ne az éveket, az órákat mérlegeld.
Sziklaszirtek alatt róttad az utad.
A dél fehér hálói lengtek.

Láthatár nyugtalansága,
süllyedő firmamentum barázdája.
A partközeli fény
szélben foszlik szét.
S a zord panasz
minduntalan a sziklák
sós ízű füstjébe fullad:

A hullámverés elől úsztam
és láttam a szigetet.
Akkor rántott mélyre
a jeges vonzás,
tűzön perdített keresztül
a víz közepén.
Ajkam fekete füvet érintett,
és purpur árnyakba temetkezett.

Égbolt és szirt között
visító madarak kavalkádja.
Tengerparton hevertem,
moszatok hálójába láncolva,
lángoló ajakkal
egy kagyló előtt.