Huchel, Peter: A visszavonulás – IV. Árnyak útján (Der Rückzug – IV. Schattenschausse in Hungarian)

Sie spürten mich auf. Der Wind war ihr Hund.
Sie schritten die Schattenchausseen.
Ich lag zwischen Weiden auf moorigem Grund
im Nebel verschilfter Seen.
Die Nacht nach Rohr und Kalmus roch,
des Zwielichts bittere Laugen
erglänzten fahl im Wasserloch.
Da sah ich mit brennenden Augen:

Den Trupp von Toten, im Tod noch versprengt,
entkommen der Feuersbrunst,
von aschigem Stroh die Braue versengt,
geschwärzt vom Pulverdunst,
sie gingen durch Pfahl und Stacheldraht
vorbei am glosenden Tank
und über die ölig verbrannte Saat
hinunter den lehmigen Hang
und traten, gebeugt von modernder Last,
aus wehendem Nebelgebüsch.
Am Wasser suchten sie späte Rast,
ein Stein war ihr Hungertisch.

Sie standen verloren im Weidengrau
mit Händen blutig und leer.
Und kalt durchdrang mich der Blätter Tau,
die Erde hielt mich schwer.
Stumm zogen sie weiter, der Weg war vermint,
sie glitten wie Schatten dahin.
Sie hatten dem großen Sterben gedient
und Sterben war ihr Gewinn.
Im Acker lag ein rostiger Pflug,
sie starrten ihn traurig an ...
Da sah ich mich selber im grauen Zug,
der langsam im Nebel zerrann.

O schwebende Helle, du kündest den Tag
und auch die Schädelstätte.
Zerschossen die Straße, zerschossen der Hag,
zermalmt von des Panzers Kette.
Ich schmeckte im Mund noch Sand und Blut
und kroch zum See, die Lippen zu feuchten.
Und sah der Sonne steigende Glut
im nebligen Wasser leuchten.

A szellő volt ebük. Felkutattak.
Lépdeltek az árnyak útján.
Fűzfák közt hevertem lápok bújtattak
nád fedte tó fátyla hullt rám.
Az éj nádat s´kálmost szagolt,
keser lúgja szürkülettel
gyér fényárral kútba hatolt.
Ott láttam én lángoló szemmel:

Holt társulat, holtan szélbe hányva,
tűzvonalból menekvén,
pernye zsúptól szemöldjük gyúlt lángra,
lőporos feketén,
mentek szögesdróton, karón át
parázsló tanktól messze
és az olajjá égett magon át
sáros lankán ereszkedve
fonnyadt tehertől görnyedve léptek,
ki a hullámzó ködbokrokból.
A víznél pihenőre tértek,
lemaradtak a torról.

Szürke fűzesben álltak elveszve
üres kezükön vér dőlt.
Hűs lust járt át, hullt dér levele,
megölelt a vén föld.
Csendben vonultak tova, aknák felett,
suhantak ők, mint az árnyak.
Nagy halál közülük lakájt szedett
jutalmul holttá váltak.
A szántón egy eke hevert martan,
szemük búja ráterült …
Ott láttam magam a szürke marsban,
mi ködből lassan felderült.

Ó úszó fény, hírül adod a napot,
és a koponya helyét.
Szétlőtt utcák és bokrok helye sajog,
lánctalp zúzta szerteszét.
Számban élt még a por és a vér
tóhoz lopódzva mostam ki ajkam.
Napot láttam, izzón szállt a fény
az örvénylő vízharmatban.