Hesse, Hermann: Wanderer im Spätherbst
|
Wanderer im Spätherbst (German)Durch kahlen Waldes Astgeflecht Sinkt weiß aus grauen Lüften erster Schnee Und sinkt und sinkt. Wie ward die Welt so stumm! Kein Blatt das rauscht, kein Vogel im Gezweig, Nur Weiß und Grau und Stille, Stille.
Der Wandrer auch, der grün und bunte Monde Durchwanderte mit Laute und Gesang, Ist stumm geworden und der Freude müd, Des Wanderns müd, der Lieder müd. Ihn schauert, aus den kühlen grauen Höhn Weht Schlaf ihn an, und leise sinkt Und sinkt der Schnee...
Noch spricht aus fernem Frühling her Und hingewelktem Sommerglück Erinnerung Mit blaß verwehenden Bildern: Kirschblütenblätter schleiernd durch ein Blau, Ein holdes lichtes Blau – Mit zartem Flügelzittern hängt am Halm Ein junger Falter braun und gold – Aus laulicht feuchter Sommerwaldnacht Sehnsüchtig langgezognes Vogellied... Der Wandrer nickt den lieben Bildern zu:
Wie war das schön! Und manches flattert noch aus jenem Einstmals auf, glänzt und erlischt: Ein dunkelsüßer Blick aus Liebesaugen – Ein Nachtgewitter, Blitz und Sturm im Schilf – Ein Flötenlied aus fremdem Abendfenster – Ein greller Häherschrei im Morgenwald...
Es sinkt und sinkt der Schnee. Der Wandrer Lauscht Vogelruf und Flöte nach. Den einst erklungenen, herzbewegenden: O schöne Welt, wie bist du so verstummt! Unhörbar geht er hin durchs weiche Weiss Der Heimat zu, der langvergessnen, Die jetzt mit sanften Zwange ruft, Dem Tale zu, dem Erlenbach, Dem Markt, dem alten Vaterhaus, Der Efeumauer, hinter der die Mutter, Der Vater und die Ahnen ruhn.
Kein Blatt das rauscht, kein Vogel im Gezweig…
|
Késő őszi vándor (Hungarian)Lombtalan erdő ágfonadékán A szürke levegőből fehéren ereszkedik alá az első hó, És hull és hull. Hogy lett ily néma a világ! Csupa fehér és szürke minden, néma, néma.
A vándor is, kit zöld és tarka hónapok hallottak Zajt ütve járni, dalolni, Elnémult, fáradt az örömre, Fáradt, hogy továbbinduljon, fáradt a dalhoz is. Megborzong, a hűvös, szürke magasságból Álom lehel rá, csöndben ereszkedik alá, És hull és hull a hó…
A messzi tavaszból s a hervadt nyári boldogságból Még emlék üzen Fakón tovasuhanó képekkel: A cseresznyevirág szirmai a kékségen átderengnek, Kegyes, fénylő kékség - Barna és aranyszínű, fiatal pillangó Szárnya alig láthatón rezeg, ahogy kapaszkodik a szárba - Az erdőn a langyos fényű, nedves nyáréjszakából Vágyakozva, hosszan dalol egy madár… A vándor búcsút int a képnek:
Hogy lehetett oly szép! És néhány dolog még fel-fellobban A hajdani időkből, ragyog, majd kialszik: Szerető szemek mély-édes pillantása - Éji vihar, villám és orkán a nádasban - Az est távoli ablakából furulyaszó - Mátyásmadár kiáltása reggel…
Hull és hull a hó. A vándor Még utánafordul a madárnak, furulyának, Daluk egykor megindította szívét: Ó, szépséges világ, hogy némultál így el! Hangtalan kel át a puha fehérségen Otthona felé, melyet elfeledett, Most lágyan vonja magához, hívja A völgybe, Erlen patakjához, A piactérre, a régi szülőház elé, A borostyánnal benőtt falhoz, mely mögött édesanyja, Apja és az ősök nyugosznak.
Levél se zördül, madár se rezzen az ágak között…
|
