Grass, Günter: Goethe

oder eine Warnung an das Nationaltheater zu Mannheim

Ich fürchte Menschen,
die nach englischem Pfeifentabak riechen.
Ihre Stichworte stechen nicht,
sondern werden gesendet,
wenn ich schon schlafe.

Wie fürchte ich mich,
wenn sie aus Frankfurt kommen,
ihren Tabak mitbringen,
meine Frau betrachten
und zärtlich von Büchern sprechen.

Furcht, Pfeifenraucher
werden mich fragen,
was Goethe wo sagte,
wie das, was er meinte,
heut und in Zukunft verstanden sein will.

Ich aber, wenn ich nun meine Furcht verlöre,
wenn ich mein großes Buch,
das da neunhundert Seiten zählt
und den großen Brand beschreibt,
vor ihren Augen aufschlüge?

Furcht, fängt mein buch an,
bestimmte Herrn Goethe,
als er mit vorsatz und Lunte
Weimars Theater in Flammen
aufgehen ließ -

wie ja schon Nero auch Shakespeare
Brandstifter waren und Dichter.

avagy a Mannheimi Nemzeti Színház figyelmeztetése

Félek az angol-
pipadohány illatú emberektől.
Szavaik nem sebeznek,
csak akkor közvetítik őket,
mikor már elaludtam.

Hogy félek tőlük,
mikor Frankfurtból jönnek
degesz zacskó dohánnyal,
megszemlélik a feleségem
s jámborúl könyvekről beszélnek!

Félelem, a Pipadohányosok
megkérdezik majd tőlem,
hol és mit mondott Goethe,
hogy, amit gondolt,
ma és a jövőben is értsék!

De mi lenne, ha félelmem levetve,
nagy könyvemet, amely pedig
kilencszáz számozott oldalból áll
és a nagy tűzvészről tudósít,
pipáik előtt felütném?

A félelem, így kezdi könyvem,
vezette nevezett Goethe urat, mikor
szabad akarattal, égő kanóccal
a weimari színházat a lángok
martalékává tette -

miképp Nero és Shakespeare is annakelőtte
gyújtogatók voltak és költők.