This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

George, Stefan: A függőkertek könyve (részletek) (Das Buch der hängenden Gärten (details) in Hungarian)

Portre of George, Stefan
Portre of Fodor Ákos

Back to the translator

Das Buch der hängenden Gärten (details) (German)

Da meine lippen reglos sind und brennen,

Beacht ich erst, wohin mein fuss geriet:

In andrer herren prächtiges gebiet.

Noch war vielleicht mir

möglich, mich zu trennen;

Da schien es, daß durch hohe gitterstäbe

Der blick, vor dem ich ohne lass gekniet,

Mich fragend suchte oder zeichen gäbe.

                              *

Saget mir, auf welchem pfade

Heute sie vorüberschreite -

Daß ich aus der reichsten lade

Zarte seidenweben hole,

Rose pflücke und viole,

Daß ich meine wange breite,

Schemel unter ihrer sohle.

                              *

Jedem werke bin ich fürder tot.

Dich mir nahzurufen mit den sinnen,

Neue reden mit dir auszuspinnen,

Dienst und lohn, gewährung und verbot,

Von allen dingen ist nur dieses rot

Und weinen, daß die bilder immer fliehen,

Die in schöner finsternis gediehen -

Wann der kalte klare morgen droht.

                              *

Angst und hoffen wechselnd mich beklemmen,

Meine worte sich in seufzer dehnen,

Mich bedrängt so ungestümes sehnen,

Daß ich mich an rast und schlaf nicht kehre,

Daß mein lager tränen schwemmen,

Daß ich jede freude von mir wehre,

Daß ich keines freundes trost begehre.

                              *

Als wir hinter dem beblümten tore

Endlich nur das eigne hauchen spürten,

Warden uns erdachte seligkeiten?

Ich erinnere, daß wie schwache rohre

Beide stumm zu beben wir begannen

Wenn wir leis nur an uns rührten

Und daß unsre augen rannen -

So verbliebest du mir lang zu seiten.

                              *

Du lehnest wider eine silberweide

Am ufer, mit des fächers starren spitzen

Umschirmest du das haupt dir wie mit blitzen

Und rollst, als ob du spieltest dein geschmeide.

Ich bin im boot, das laubgewölbe wahren,

In das ich dich vergeblich lud zu steigen...

Die weiden seh ich, die sich tiefer neigen

Und blumen, die verstreut im wasser fahren.

                              *

Wir bevölkerten die abend-düstern

Lauben, lichten tempel, pfad und beet

Freudig - sie mit lächeln, ich mit flüstern -

Nun ist wahr, daß sie für immer geht.

Hohe blumen blassen oder brechen,

Er erblasst und bricht der weiher glas

Und ich trete fehl im morschen gras,

Palmen mit den spitzen fingern stechen.

Mürber blätter zischendes gewühl

Jagen ruckweis unsichtbare hände

Draußen um des edens fahle wände.

Die nacht ist überwölkt und schwül.



Uploaded byBenő Eszter
Source of the quotationhttp://www.zeno.org/Literatur

A függőkertek könyve (részletek) (Hungarian)

Mivelhogy lelkem mozdulatlan-égő;

hogy jól járok, csak itt láttam be, lám:

más Birtokosnak csodás birtokán.

Tán megfordulni nem lett volna késő,

ám ekkor úgy tűnt, hogy a rácson át a

Tekintet, melynek hódoltam talán

kérdőn kutatva jelet adna, várna.

                              *

Mondjátok meg: mely csapáson

fog ma erre elhaladni,

hogy legdrágább ládikámból

kelmét hozzak néki, szépet

s hogy violát, rózsát tépjek

s hogy orcámat tudjam adni

zsámolyául, melyre léphet!

                              *

Munkálkodni már halott vagyok.

Érzékekkel megidézni képed

s új beszélgetésbe fogni véled:

ez a Tett s a Díj, a cél s az ok;

ezen túl nincs számomra más dolog.

S zokogni, hogy a sötétben tenyészett

drága képek mindig elenyésznek,

ha a hideg hajnal felragyog.

                              *                 

Remény s rettegés közt hánykolódom,

minden szavam sóhajtásba fullad,

oly féktelen sóvárgás szorongat,

hogy nyugalmas álmom nem találom,

könny áztatja ágyam s minden módon

tiltom én az örömet magamnak

- a baráti vigaszt sem kivánom.

                              *

Túl a virágdíszes szép kapun, már

végre csak lélegzetünkben élve,

megkaptuk-e vágyott boldogságunk?

Gyöngén, mintha nádszál volnék s volnál,

emlékszem, némán remegni kezdtünk.

Érintések, gyengén féltve -

A szemek határa megszünt -

Egymás mellett így sokáig álltunk.

                              *

Te egy ezüst fűzfának veted a hátad

a parton, s merev-csipkés legyeződnek

villámlása határt von köztem s közted

- úgy pörgeted, akárha játszanál csak.

Én a csónakban, lombárnyékban állok,

hová beszállni hívtalak, hiába.

Még-mélyebbre csügged a fűzek ága

s a vízen úsznak szerteszórt virágok.

                            *

Életünkkel betöltvén az éjjel

kertjét s a napfényes templomot;

ő mosollyal, én csöndes beszéddel -

- való, hogy ímmár végleg elhagyott.

Kókadó virágok közt zavartan

sápad a tó tükre s megtörik.

Ágak dárdáik belémdöfik.

Botladozom rothadó avarban.

Lagymatag levélhalom zizeg,

nem-látszó kezek űznek ki innen.

Fal körül járok - belül az Éden.

Felhős az éj. A hőség megrekedt.



Uploaded byBenő Eszter
Source of the quotationhttp://www.xsak.hu/maradvany/idezojel

minimap