Czechowski, Heinz: Esti lap (Abendblatt in Hungarian)

Es kann ja nicht wahr sein, aber
Es stimmt: daß der Himmel
An manchen Tagen großartig ist, hier
Über der Neustadt: schönste Fern sicht
Über die Dächer hinweg, Konturen,
Der Harz, davor
Die Halden von Hettstedt und Mansfeld,
Oder, in nördlicher Richtung:
Der Petersberg (von Goethe bestiegen), dahinter
Die Zuckerrübensteppe von Anhalt,
Ein paar Silos darin, Betonungeheuer,
Ähnlich dem Mischfutterwerk,
Das die Aussicht auf Querfurt verstellt.
Also auch hier von den Dächern
Der Wohnverliese: eine konkrete
Mannigfaltigkeit, nicht zu verwechseln
Mit dem Leben, das weitergeht,
Trotzdem und trotzdem und obwohl
Jede Stunde aus allen
Radiolautsprechern das Säbelrasseln ertönt
Und täglich
Ein neues Damoklesschwert
Über unsere Köpfe gehängt wird.
Mein Gott; und der Beton
Frißt sich weiter und weiter
In die Altstadt hinein:
In die Abrißviertel der Leute,
Die von der gestundeten Zeit reden,
Um zu vertauschen Außenabort und Rattenplage
Gegen Dusche und Innenklosett. Dazwischen
Steht schwarz noch und schweiget
Der Rote Turm. Alles
Hat seinen Preis, auch der Fortschritt.
Ich zieh einen Schlußstrich
Unter alle Philosophie:
Denn der altehrwürdige Dom
Zerfällt sowieso, und die Türme
Von St. Marien werden vielleicht eines Tages
Nur noch auf einem Bild
Von Feininger konserviert sein.
Mit solchen Gedanken, mein Freund,
Schläft sich gut ein. Wo aber
Werden wir eines Tages erwachen?

Nem lehet igaz, de
így van: hogy az ég
némelykor pompás, itt
az újváros felett: szépült kilátás
a tetők felett; kontúrok,
a Harz, előtte
a hettstedti és a mansfeldi lankás.
Vagy észak iránt:
Petersberg, Goethe lábanyomával, amögött
az anhalti cukorrépaföldek,
magasló silók; két betonszörny,
a takarmánykeverőhöz hasonlatos,
billent a kilátás látószögén.
A tetők lakástömlöcéből: a konkrét
sokaság semmiképp sem tévesztendő
össze az élettel,
mely lüktet tovább,
dacára és mégis,
noha a rádióból
szüntelen kardcsörtetés hallik
és naponta új
Damoklesz-kard függ a
fejünk felett.
Istenem, a beton
tovább- és továbbeszi magát
az óvárosba:
a bontásra váró lakónegyedbe,
hol idejét keresi a beszéd; legfőbb ideje,
hogy felcseréljék a külső vécét és a patkánysétányt
tusra és belső vécére. Eközben
feketén áll és hallgat
a Vörös Torony. Mindennek
megvan az ára, ugyanígy az előbbre jutásnak.
Pontot teszek minden
filozófia végére:
mivel a régtől-tisztelt székesegyház
szétesik úgyis, és a Szent Mária
tornyokat egy nap meglehet
már csak
Feininger képe őrzi.
Az effajta gondoktól, barátom,
az ember nyugton tér nyugovóra.
De hol ébredünk fel egy szép napon?