This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Borchert, Wolfgang: Kenyér (Das Brot in Hungarian)

Portre of Borchert, Wolfgang
Portre of Ircsik Vilmos

Back to the translator

Das Brot (German)

Plötzlich wachte sie auf. Es war halb drei. Sie überlegte, warum sie aufgewacht war. Ach so! In der Küche hatte jemand gegen einen Stuhl gestoßen. Sie horchte nach der Küche. Es war still. Es war zu still, und als sie mit der Hand über das Bett neben sich fuhr, fand sie es leer. Das war es, was es so besonders still gemacht hatte: sein Atem fehlte. Sie stand auf und tappte durch die dunkle Wohnung zur Küche. In der Küche trafen sie sich. Die Uhr war halb drei. Sie sah etwas Weißes am Küchenschrank stehen. Sie machte Licht. Sie standen sich im Hemd gegenüber. Nachts. Um halb drei. In der Küche.
Auf dem Küchentisch stand der Brotteller. Sie sah, dass er sich Brot abgeschnitten hatte. Das Messer lag noch neben dem Teller. Und auf der Decke lagen Brotkrümel. Wenn sie abends zu Bett gingen, machte sie immer das Tischtuch sauber. Jeden Abend. Aber nun lagen Krümel auf dem Tuch. Und das Messer lag da. Sie fühlte, wie die Kälte der Fliesen langsam an ihr hoch kroch. Und sie sah von dem Teller weg.
"Ich dachte, hier wäre was," sagte er und sah in der Küche umher.
"Ich habe auch was gehört," antwortete sie, und dabei fand sie, dass er nachts im Hemd doch schon recht alt aussah. So alt wie er war. Dreiundsechzig. Tagsüber sah er manchmal jünger aus. Sie sieht doch schon alt aus, dachte er, im Hemd sieht sie doch ziemlich alt aus. Aber das liegt vielleicht an den Haaren. Bei den Frauen liegt das nachts immer an den Haaren. Die machen dann auf einmal so alt.
"Du hättest Schuhe anziehen sollen. So barfuß auf den kalten Fliesen. Du erkältest dich noch."
Sie sah ihn nicht an, weil sie nicht ertragen konnte, dass er log. Dass er log, nachdem sie neununddreißig Jahre verheiratet waren.
"Ich dachte, hier wäre was," sagte er noch einmal und sah wieder so sinnlos von einer Ecke in die andere, "ich hörte hier was. Da dachte ich, hier wäre was."
"Ich habe auch was gehört. Aber es war wohl nichts." Sie stellte den Teller vom Tisch und schnappte die Krümel von der Decke.
"Nein, es war wohl nichts," echote er unsicher.
Sie kam ihm zu Hilfe: "Komm man. Das war wohl draußen. Komm man zu Bett. Du erkältest dich noch. Auf den kalten Fliesen."
Er sah zum Fenster hin. "Ja, das muss wohl draußen gewesen sein. Ich dachte, es wäre hier.
Sie hob die Hand zum Lichtschalter. Ich muss das Licht jetzt ausmachen, sonst muss ich nach dem Teller sehen, dachte sie. Ich darf doch nicht nach dem Teller sehen. "Komm man," sagte sie und machte das Licht aus, "das war wohl draußen. Die Dachrinne schlägt immer bei Wind gegen die Wand. Es war sicher die Dachrinne. Bei Wind klappert sie immer."
Sie tappten sich beide über den dunklen Korridor zum Schlafzimmer. Ihre nackten Füße platschten auf den Fußboden.
"Wind ist ja," meinte er. "Wind war schon die ganze Nacht."
Als sie im Bett lagen, sagte sie: "Ja, Wind war schon die ganze Nacht. Es war wohl die Dachrinne."
"Ja, ich dachte, es wäre in der Küche. Es war wohl die Dachrinne." Er sagte das, als ob er schon halb im Schlaf wäre.
Aber sie merkte, wie unecht seine Stimme klang, wenn er log. "Es ist kalt," sagte sie und gähnte leise, "ich krieche unter die Decke. Gute Nacht."
"Nacht," antwortete er und noch: "ja, kalt ist es schon ganz schön."
Dann war es still. Nach vielen Minuten hörte sie, dass er leise und vorsichtig kaute. Sie atmete absichtlich tief und gleichmäßig, damit er nicht merken sollte, dass sie noch wach war. Aber sein Kauen war so regelmäßig, dass sie davon langsam einschlief.
Als er am nächsten Abend nach Hause kam, schob sie ihm vier Scheiben Brot hin. Sonst hatte er immer nur drei essen können.
"Du kannst ruhig vier essen," sagte sie und ging von der Lampe weg. "Ich kann dieses Brot nicht so recht vertragen. Iss du man eine mehr. Ich vertrage es nicht so gut."
Sie sah, wie er sich tief über den Teller beugte. Er sah nicht auf. In diesem Augenblick tat er ihr leid.
"Du kannst doch nicht nur zwei Scheiben essen," sagte er auf seinen Teller.
"Doch. Abends vertrag ich das Brot nicht gut. Iss man. Iss man."
Erst nach einer Weile setzte sie sich unter die Lampe an den Tisch.



Uploaded byBenő Eszter
Source of the quotationhttp://www.mondamo.de

Kenyér (Hungarian)

Az asszony hirtelen felébredt. Fél három volt. Vajon mi ébreszthette fel, tűnődött magában. Hát persze! A konyhában valaki nekiment egy széknek. A konyha felé figyelt. De már nem hallott semmit. Valahogy túl nagy lett a csend, ezért végigtapogatta a másik ágyat, és üresnek találta. Hát ez az, ettől támadt ekkora csend, hiányzott a férje lélegzése. Felkelt és a sötét lakásban kitapogatózott a konyhába. Ott találkoztak. Az óra éppen fél hármat mutatott. A konyhaszekrényen valami fehérlett. Az asszony felkapcsolta a villanyt. Álltak egymással szemben, hálóingben. Éjjel fél háromkor. A konyhában.
A konyhaasztalon pedig a kenyeres tányér állt. Jól látszott, hogy a férje kenyeret szelt magának. A kés még ott feküdt a tányér mellett. És az abrosz tele volt morzsákkal. Pedig esténként, lefekvés előtt, mindig rendbe teszi az asztalterítőt. Minden áldott este. Most mégis tele van kenyérmorzsával. És ott a kés is. Az asszony érezte, amint a padlócsempe hidege lassanként felfelé kúszik benne. Elkapta tekintetét a tányérról.
– Azt hittem, van itt valami – mondta a férfi, és körülpillantott a konyhában.
– Én is hallottam – válaszolta az asszony, és közben feltűnt neki, hogy a férje éjszaka, így hálóingben, bizony már elég öregnek látszik. Éppen annyinak, ahány éves. Hatvanhárom. Napközben néha fiatalabbnak néz ki. Milyen öregnek néz ki ebben a hálóingben, gondolta a férfi, bizony, milyen
öregnek. De valószínűleg a haja miatt. A nőknél éjszaka mindig a haj teszi az ilyesmit. Az nagyon tud öregíteni.
– Cipőt kellett volna húznod. Így mezítlábasan még megfázol a hideg kövön.
Nem nézett a férjére, mert nem tudta elviselni, hogy hazudik. Hogy harminckilenc év házasság után hazudik.
– Azt hittem, van itt valami – ismételte meg a férfi, és értetlenül járatta körül tekintetét az egyik sarokból a másikba –, valamit hallottam. Gondoltam, utánanézek.
– Valamit én is hallottam. De nincs itt semmi. – Az asszony levette a tányért az asztalról és felcsipegette a morzsát az abroszról. Nincs itt semmi – visszhangozta a férfi.
Az asszony a segítségére sietett.
– Gyere már vissza. Alighanem kintről hallottuk. Feküdjünk le. Még megfázol nekem. Ezen a hideg kövön.
A férfi az ablak felé pillantott.
– Igen, biztosan kintről. Én meg azt hittem, hogy innen.
Az asszony a kapcsolóhoz nyúlt. Ha nem oltom el a villanyt, folyton a tányérra kell néznem, gondolta magában. Pedig nem szabad odanéznem.
– Gyere már! – mondta, és lekapcsolta a villanyt. – Alighanem odakint neszezett valami. Ha fúj a szél, az ereszcsatorna mindig nekicsapódik a falnak. Biztosan az ereszcsatorna volt. Az zörgött a szélben.
A sötét előszobán át visszatapogatóztak a hálószobába. Meztelen lábuk csattogott a padlón.
– Szeles idő van – mondta a férfi. – Egész éjjel fújt a szél.
– Igen. Egész éjjel fújt a szél. Biztosan az ereszcsatorna zörgött – mondta az asszony, amikor már ágyban feküdtek.
– Én meg azt hittem, hogy a konyhából jön. Pedig az eresz volt – mormolta a férfi, mintha már félálomban beszélne.
Az asszony azonban érezte, hogy milyen mesterkélt a hangja a hazugságtól.
– Hideg van – szólt halkan ásítva –, jól betakarom magam. Jó éjszakát.
– Jójszakát – válaszolta a férfi, majd hozzátette:
– Igen, egész hideg lett.
Aztán elhallgatott. Néhány perc múlva az asszony észrevette, hogy a férje halkan és óvatosan rágcsál. Ekkor szántszándékkal mélyen és egyenletesen szuszogni kezdett, mintha már aludna. És az egyenletes rágás ütemére lassanként valóban el is aludt.
Mikor másnap este a férfi hazajött, az asszony négy szelet kenyeret tett eléje. Eddig mindig csak hármat kapott.
– Nyugodtan megeheted mind a négyet – biztatta, és ellépett a lámpa mellől. – Nekem igazán úgysem ízlik ez a kenyér. Edd csak meg te. Nekem úgysem nagyon ízlik.
A férfi mélyen a tányérja fölé hajolt, és nem merte felemelni a tekintetét. Az asszony egy pillanatra megsajnálta.
– Két szelet, annyi neked nem elég – suttogta a férfi a tányérjára.
– Dehogynem elég. Este nem bírom a kenyeret. Edd csak meg, ha mondom.
És az asszony csak egy kis idő elteltével ült vissza a lámpa alá, az asztalhoz.



Uploaded byBenő Eszter
Source of the quotationhttp://www.nagyvilag-folyoirat.hu

Related videos


minimap