Høeg, Peter: Megmenthetők? (De måske egnede in Hungarian)
|
De måske egnede (Danish)Hvad er tid?
Vi steg fem etager op imod lyset, og fordelte os på tretten rækker vendt imod guden der oplukker morgenens porte. Så var der et ophold, og så kom Biehl. Hvorfor opholdet? Direkte adspurgt om sine ophold af en af de dygtige piger var Biehl først blevet helt stille. Og så havde han, der ellers aldrig sagde “jeg” om sig selv, så havde han sagt, langsomt og med stor vægt, som om han var overrasket over spørgsmålet, og måske også over sit eget svar: – Når jeg taler, så skal I først og fremmest lytte til de ophold jeg gør. De siger mere end mine ord. Således også med mellemrummet mellem at salen blev helt stille, og at han kom ind og besteg talerstolen. Et sigende ophold. Med hans egne ord. Der blev nu sunget en morgensang efterfulgt af et ophold, Biehl bad Fadervor ophold, en kort salme ophold, en fædrelandssang ophold og slut, og han forlod salen som han var kommet, adræt, næsten løbende. Hvilke følelser var der i salen mens det stod på? Der var vel ingen særlige følelser, sagde jeg, det var tidligt om morgenen og folk var trætte, og kunne vi slutte nu, jeg var ved at få hovedpine, og klokken var mange, det havde allerede ringet, jeg påpegede tiden. Ikke endnu, sagde hun, der var endnu et forhold hun ville gøre mig opmærksom på, og det var forholdet til smerten. Når der under et eksperiment meldte sig en smerte, som nu altså hovedpinen, så skulle man aldrig afbryde og gå væk fra den. I stedet skulle man mod den rette opmærksomhedens lys. Sådan talte hun. Opmærksomhedens lys. Så vi vendte os mod frygten. Biehl havde skrevet sine erindringer, “I Grundtvigs fodspor”. Deri stod navnene på alle de lærere der havde haft stilling ved skolen, alle de gange man var flyttet til større og bedre lokaler, en lang række præstationer og deres belønning. Men ikke ét ord om forholdet til eleverne, og derfor heller ikke om frygten. Ikke ét ord, heller ikke i opholdene eller i mellemrummene mellem linjerne. Først var det ikke til at forstå. For det var den der var det betydningsfulde. Ikke respekten og beundringen. Men frygten. Siden blev det klart at denne fortielse indgik i den mere omfattende plan. Og da forstod jeg. Vi stod absolut stille til morgensang, det var det første jeg prøvede at gøre hende begribeligt. På et bestemt tidspunkt hver dag blev man lukket ind i sangsalen, 240 mennesker med 26 lærere og så Biehl, og så blev dørene lukket, og man vidste, at fra nu og et kvarter frem skulle man være dødstille. Det var et altomfattende forbud, og derfor rejste det et pres i rummet. Som om reglen ved at omfatte alt og ved ingenting at tolerere kaldte på sin egen overtrædelse. Som var presset i rummet en del af hensigten. Det havde igennem en årrække vist sig umuligt at få forbuddet totalt efterlevet. Men de få overtrædelser der havde fundet sted, havde alligevel tjent til at bekræfte og forstærke reglen. De få gange det skete, havde det været en let støj blandt eleverne, en rømmen og en skramlen som smittede og en tid ikke lod sig standse. En kritisk situation, noget af det sværeste for en mand i Biehls stilling. Mange små menneskers passive modstand. Ved de lejligheder havde han været suveræn. Han prøvede ikke at lade som om intet var hændt. Han bøjede hovedet og tog uroen på sig. Sådan blev han stående, med bøjet hoved, mens presset i rummet steg, og frygten til sidst kvalte uroen. På intet tidspunkt havde han set direkte på nogen, og nu gennemførte han morgensangen som sædvanlig. Alligevel vidste man, at han vidste hvem der havde begyndt. At han havde lokaliseret kilden, og vidste hvordan den skulle stoppes.
|
Megmenthetők? (Hungarian)Mi az idő?
Öt emelettel közelebb a fényhez, tizenhárom sorban fordultunk a reggel kapuit megnyitó isten felé. Szünet, aztán Biehl következett. Miért volt szükség a szünetre? Amikor az egyik legtehetségesebb lány megkérdezte tőle, miért tart szüneteket, néma csend lett. Aztán ő, aki sosem beszélt egyes szám első személyben magáról, lassan, nyomatékosan, mintha meglepte volna a kérdés és talán a saját válasza is, azt felelte: – Amikor beszélek, elsősorban a szünetekre figyeljetek. Sokkal beszédesebbek a szavaknál. Ugyanez vonatkozott az azóta eltelt időszakra, hogy belépett a terembe, felment a katedrára, aztán néma csend lett. Beszédes csend, hogy őt idézzem. Elénekeltünk egy reggeli zsoltárt, amelyet szünet követett, majd elimádkozta a Miatyánkot, szünet, rövid zsoltár, szünet, egy hazafias érzelmű dal, szünet, ennyi volt; éppolyan ruganyos léptekkel, ahogy jött, szinte futva elhagyta a termet. Vajon milyen érzések kerítették hatalmukba a jelenlévőket? Szerintem semmi különös, kora reggel volt, amikor mindenki fá- radt, csak végezzünk már, megfájdult a fejem, különben is későre jár, becsöngettek. Már utaltam az idő múlására. Még nem végeztünk, mondta a lány; valamire még fel akarta hívni a figyelmem, arra, ahogy a fájdalomhoz viszonyulunk. A kísérletet sosem szabad félbeszakítani, ha közben fájdalmat tapasztalunk, ahogy most én a fejfájást, nem menekülhetünk el előle. Inkább a figyelem fényét kell ráirányítani. Így mondta. A figyelem fényét. Szóval a félelemre koncentráltunk. Biehl Grundtvig nyomában címmel megírta a visszaemlékezéseit. A könyvben benne volt az összes tanár neve, aki valaha az iskolában tanított, Biehl megemlékezett minden költözésről, amikor az intézmény nagyobb és szebb épületet kapott, számos eredményt felsorolt, és nem feledkezett meg az értük járó jutalmakról sem. Ám egy szóval sem említette a diákokhoz fűződő viszonyát, így a félelemről sem írt. Egy szót sem, még a szünetekben vagy a sorok közötti térben sem volt erről semmi. Először nem értettük. Hiszen ez volt a legfontosabb. Nem a tisztelet vagy a csodálat. Hanem a félelem. Később kiderült, hogy ez a titkolózás egy nagyobb terv része. És akkor megértettem. A reggeli áhítat alatt néma csöndben álltunk. Először ezt akartam elmagyarázni a lánynak. Meghatározott időpontban mindennap felvonultunk a díszterembe, kétszáznegyven diák, huszonhat tanár és Biehl, aztán bezárultak az ajtók, és tudtuk, hogy a következő negyedórát síri csendben kell eltöltenünk. A hallgatás mindenre rátelepedett, a csend nyomasztóvá vált a teremben. Mintha a semmilyen zajt nem tűrő tilalom arra ösztönzött volna, hogy megszegjük. Mintha a teremben uralkodó feszültség része lett volna a tervnek. Éveken át lehetetlen volt teljesen betartatni a csendrendeletet. Az időnként tapasztalható engedetlenség azonban csak erősítette a szabályt. Előfordult, hogy halk zaj támadt, egy diák a torkát köszörülte vagy zörgött valamivel, amit mások is követtek, és egy ideig képtelenség volt elhallgattatni őket. Kényes helyzet, talán egyike a legnehezebbeknek, amivel egy Biehl pozíciójában lévő tanár találkozhat. Sok kisember passzív ellenállása. Páratlanul jól kezelte ezeket a helyzeteket. Nem akart úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Lehajtotta a fejét és egyszerűen tűrte a nyugtalanságot. Lehajtott fejjel várakozott, miközben a teremben egyre nőtt a feszültség, végül a félelem erősebbnek bizonyult az ellenállásnál. Egyetlen pillanatra sem nézett a diákok szemébe, egyszerűen folytatta az áhítatot. Mégis tudtuk, hogy tisztában van vele, ki kezdte a rendetlenkedést. Hogy azonosította a zajforrást, és tudta, hogyan kell megtorolni az engedetlenséget.
|