This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Erben, Karel Jaromír: A nászing (Svatební košile in Hungarian)

Portre of Erben, Karel Jaromír
Portre of Israel Efraim

Back to the translator

Svatební košile (Czech)

Již jedenáctá odbila,
A lampa ještě svítila,
A lampa ještě hořela,
Co nad klekadlem visela.

Na stěně nízké světničky
Byl obraz boží rodičky,
Rodičky boží s děťátkem,
Tak jako růže s poupátkem.

A před tou mocnou světicí
Viděti pannu klečící:
Klečela, líce skloněné,
Ruce na prsa složené;
Slzy jí z očí padaly,
Želem se ňádra zdvihaly.
A když slzička upadla,
V ty bílé ňádra zapadla.
                                         
„Žel bohu! kde můj tatíček?
Již na něm roste trávníček!
Žel bohu! kde má matička?
Tam leží – podlé tatíčka!
Sestra do roka nežila,
Bratra mi koule zabila.“

„Měla jsem, smutná, milého,
Život bych dala pro něho!
Do ciziny se obrátil,
Potud se ještě nevrátil.“

„Do ciziny se ubíral,
Těšil mne, slzy utíral:
„„Zasej, má milá, zasej len,
Zpomínej na mne každý den.
První rok přádla hledívej,
Druhý rok plátno polívej,
Třetí košile vyšívej:
Až ty košile došiješ,
Věneček z routy poviješ.““

„Již jsem košile ušila,
Již jsem je v truhle složila,
Již moje routa v odkvětě:
A milý ještě ve světě,
Ve světě šírém, širokém,
Co kámen v moři hlubokém.
Tři léta o něm ani sluch,
Živ-li a zdráv – zná milý bůh!“

„Maria, panno přemocná!
Ach budiž ty mi pomocna:
Vrať mi milého z ciziny,
Květ blaha mého jediný;
Milého z ciziny mi vrať –
Aneb život můj náhle zkrať:
U něho život jarý květ –
Bez něho však mne mrzí svět.

Maria, matko milosti!
Buď pomocnicí v žalosti!“

Pohnul se obraz na stěně –
I zkřikla panna zděšeně;
Lampa, co temně hořela,
Prskla a zhasla docela.
Možná, žeť větru tažení,
Možná i – zlé že znamení!

A slyš! na záspí kroků zvuk,
A na okénko: ťuk, ťuk, ťuk!
„„Spíš má panenko, nebo bdíš?
Hoj, má panenko, tu jsem již!
Hoj, má panenko, co děláš?
A zdali pak mne ještě znáš,
Aneb jiného v srdci máš?““

„Ach můj milý! ach pro nebe!
Tu dobu myslím na tebe;
Na tě jsem vždycky myslila,
Za tě se právě modlila!“

„„Ho, nech modlení – skoč a pojď,
Skoč a pojď a mne doprovoď;
Měsíček svítí na cestu:
Já přišel pro svou nevěstu.““

„Ach pro boha! ach co pravíš?
Kamž bychom šli – tak pozdě již!
Vítr burácí, pustá noc,
Počkej jen do dne – není moc.“

„„Ho, den je noc, a noc je den –
Ve dne mé oči tlačí sen!
Dřív než se zbudí kohouti,
Musím tě za svou pojmouti.
Jen neprodlévej, skoč a pojď,
Dnes ještě budeš moje choť!““ –

Byla noc, byla hluboká,
Měsíček svítil s vysoka,
A ticho, pusto v dědině,
Vítr burácel jedině.
A on tu napřed – skok a skok,
A ona za ním, co jí krok.
Psi houfem ve vsi zavyli,
Když ty pocestné zvětřili;
A vyli, vyli divnou věc:
Že-tě na blízku umrlec!

„„Pěkná noc, jasná – v tu dobu
Vstávají mrtví ze hrobů,
A nežli zvíš, jsou tobě blíž –
Má milá, nic se nebojíš?““

„Což bych se bála? tys se mnou,
A oko boží nade mnou. –
Pověz, můj milý, řekni přec,
Živ-li a zdráv je tvůj otec?
Tvůj otec a tvá milá máť,
A ráda-li mne bude znáť?“

„„Moc, má panenko, moc se ptáš!
Jen honem pojď – však uhlídáš.
Jen honem pojď – čas nečeká,
A cesta naše daleká. –
Co máš, má milá, v pravici?““

„Nesu si knížky modlicí.“

„„Zahoď je pryč! to modlení
Je těžší nežli kamení!
Zahoď je pryč! ať lehce jdeš,
Jest-li že postačiti chceš.““

Knížky jí vzal a zahodil,
A byli skokem deset mil. –

A byla cesta výšinou,
Skalami, lesní pustinou;
A v rokytí a v úskalí
Divoké feny štěkaly;
A kulich hlásal pověsti:
Že-tě na blízku neštěstí. –

A on vždy napřed – skok a skok,
A ona za ním, co jí krok.
Po šípkoví a po skalí
Ty bílé nohy šlapaly;
A na hloží a křemení
Zůstalo krve znamení.

„„Pěkná noc, jasná – v tento čas
Mrtví s živými chodí zas;
A nežli zvíš, jsou tobě blíž –
Má milá, nic se nebojíš?““

„Což bych se bála? tys se mnou,
A ruka páně nade mnou. –
Pověz, můj milý, řekni jen,
Jak je tvůj domek upraven?
Čistá světnička? veselá?
A zdali blízko kostela?“

„„Moc, má panenko, moc se ptáš!
Však ještě dnes to uhlídáš.
Jen honem pojď – čas utíká,
A dálka ještě veliká. –
Co máš, má milá, za pasem?““

„Růženec s sebou vzala jsem.“

„„Ho, ten růženec z klokočí
Jako had tebe otočí!
Zúží tě, stáhne tobě dech:
Zahoď ho pryč – neb máme spěch!““

Růženec popad, zahodil,
A byli skokem dvacet mil. –

A byla cesta nížinou,
Přes vody, luka, bažinou;
A po bažině, po sluji
Modrá světélka laškují:
Dvě řady, devět za sebou,
Jako když s tělem k hrobu jdou;
A žabí havěď  v potoce
Pohřební píseň skřehoce. –

A on vždy napřed – skok a skok
A jí za ním již slábne krok.
Ostřice dívku ubohou
Břitvami řeže do nohou;
A to kapradí zelené
Je krví její zbarvené.

„„Pěkná noc, jasná – v tu dobu
Spěchají živí ke hrobu;
A nežli zvíš, jsi hrobu blíž –
Má milá, nic se nebojíš?““

„Ach nebojím, vždyť tys se mnou,
A vůle páně nade mnou!
Jen ustaň málo v pospěchu,
Jen popřej málo oddechu.
Duch slábne, nohy klesají,
A k srdci nože bodají!“

„„Jen pojď a pospěš, děvče mé!
Však brzo již tam budeme.
Hosté čekají, čeká kvas,
A jako střela letí čas. –
Co to máš na té tkaničce,
Na krku na té tkaničce?““

„To křížek po mé matičce.“

„„Hoho! to zlato proklaté
Má hrany ostře špičaté!
Bodá tě – a mne nejinák,
Zahoď ho, budeš jako pták!““

Křížek utrh a zahodil,
A byli skokem třicet mil. –

Tu na planině široké
Stavení stojí vysoké;
Úzká a dlouhá okna jsou,
A věž se zvonkem nad střechou.

„„Hoj, má panenko, tu jsme již!
Nic má panenko nevidíš?““

„Ach pro boha! ten kostel snad?“

„„To není kostel, to můj hrad!““

„Ten hřbitov – a těch křížů řad?“

„„To nejsou kříže, to můj sad!
Hoj, má panenko, na mne hleď,
A skoč vesele přes tu zeď!““

„Ó nech mne již! ó nech mne tak!
Divý a hrozný je tvůj zrak;
Tvůj dech otravný jako jed,
A tvoje srdce tvrdý led!“

„„Nic se, má milá, nic neboj!
Veseloť u mne, všeho hoj:
Masa dost – ale bez krve,
Dnes bude jinak poprvé! –
Co máš v uzlíku, má milá?““

„Košile, co jsem ušila.“

„„Netřeba jich víc nežli dvě:
Ta jedna tobě, druhá mně.““

Uzlík jí vzal a s chechtotem
Přehodil na hrob za plotem.

„„Nic ty se neboj, na mne hleď,
A skoč za uzlem přes tu zeď.““

„„Však jsi ty vždy byl přede mnou,
A já za tebou cestou zlou;
Však jsi byl napřed po ten čas:
Skoč a ukaž mi cestu zas!“

Skokem přeskočil ohradu,
Nic nepomyslil na zradu.
Skočil do výšky sáhů pět –
Leč pannu venku nevidět:
Jenom po bílém obleku
Zablesklo se jest v útěku. –
A zchrána její blízko dost -
Nenadál se zlý její host!

Stojíť tu, stojí komora:
nizoučké dvéře - závora;
zavrzly dvéře za pannou
a závora jí ochranou.
Stavení skrovné, bez oken,
měsíc lištami šeřil jen;
stavení pevné jako klec,
a v něm na prkně - umrlec.

Hoj! jak se venku zmahá hluk,
Hrobových oblud mocný pluk;
Šumí kolem a klapají,
A takto píseň skuhrají:

„„„Tělu do hrobu přísluší,
Běda, kdo’s nedbal o duši!“““

A tu na dvéře: buch, buch, buch!
Burácí z venčí její druh:

„„Vstávej, umrlče, nahoru,
A odstrč tam tu závoru!““

A mrtvý oči otvírá,
A mrtvý oči protírá,
Sbírá se, hlavu pozvedá,
A půlkolem se ohlédá.

„Bože svatý! rač pomoci,
Nedejž mne ďáblu do moci! –
Ty mrtvý lež a nevstávej,
Pán bůh ti pokoj věčný dej!“

A mrtvý hlavu položiv,
Zamhouřil oči jako dřív. –
A tu poznovu: buch, buch, buch!
Silněji tluče její druh:

„„Vstávej, umrlče, nahoru,
A otevři svou komoru!““

A na ten hřmot, a na ten hlas
Mrtvý se zdvihá s prkna zas,
A rámě ztuhlé naměří,
Tam kde závora u dveří.

„Spas duši, Kriste Ježíši!
Smiluj se v bídě nejvyšší! –
Ty mrtvý, nevstávej a lež;
Pán bůh tě potěš – a mne též!“

A mrtvý zas se položiv,
Natáhnul údy jako dřív. –
A znovu venku: buch, buch, buch!
Až panně mizí zrak i sluch!

„„Vstávej umrlče! hola, hou!
A podej mi sem tu živou!““

Ach běda, běda děvčeti!
Umrlý vstává po třetí,
A velké, kalné své oči
Na polomrtvou otočí.

„Maria panno! při mně stůj,
U syna svého oroduj!
Nehodně jsem tě prosila:
Ach odpusť, co jsem zhřešila!
Maria, matko milosti!
Z té moci zlé mne vyprosti.“

A slyš! tu právě na blízce
Kokrhá kohout ve vísce;
A za ním, co ta dědina,
Všecka kohoutí družina.

Tu mrtvý, jak se postavil,
Pádem se na zem povalil.
A venku ticho – ani ruch:
Zmizel dav, i zlý její druh. –

Ráno když lidé na mši jdou,
V úžasu státi zůstanou:
Hrob jeden dutý nahoře,
Panna v umrlčí komoře,
A na každičké mohyle
Útržek z nové košile. –

* * *

Dobře se's, panno, radila,
Na Boha že jsi myslila
A druha zlého odbyla!
Bys byla jinak jednala,
Zle bysi  byla skonala:
Tvé tělo bílé, spanilé,
Bylo by co ty košile.



Uploaded byEfraim Israel
Source of the quotationhttp://ceska-poezie.cz

A nászing (Hungarian)

Már tizenegyet kongatott,
S a lámpásban még láng lobog,
S a lámpásban még láng libeg,
A térdeplőn még árny remeg.

Alacsony szoba, szűk tanya.
A falon kép: a Szűzanya.
Szűzanya meg a csecsemő,
Mint rózsabimbó s rózsatő.

Az éjetűző láng előtt
Leányzót láthatsz, térdelőt:
Lehajtja fejét, leszegi,
Kezét imára úgy teszi.
Könnyet pergetnek kék szemek,
A kebel sóhajt, fáj, remeg.
Könny gyűlik, könny ég, könny lehull,
Fehér kebelre, gyöngyre hull.

„Apácskám hol van, Istenem?
Fölötte régen fű terem!
Anyácskám hol van, ó, Uram?
Odavan, ő is odavan!
Húgom nem élt meg két telet,
Bátyámat golyó ölte meg.

Volt nekem, volt egy kedvesem,
Nélküle nem jó élni sem!
Elhívta, el, a messzeség,
Elment, és nem jött vissza még.

Idegenbe ment, messze van!
Vígasztalt, apolt nyájasan:
„Vess, kedves, legyen vetve len,
Énvelem gondolj szüntelen!
Egy évig áztass, tiloljál,
Két évig fonjál, sodorjál,
Szőj, varrjál, sulykoljál
Nászinget, fodros derekút,
És rutából köss koszorút!”

Meg van nászingem szőve rég,
Díszíti láda belsejét,
Rutafán hervadt virág van,
S babám még kint a világban.
A nagyvilágnak kerekén,
Mint kő a tenger fenekén.
Három év telt el, három év,
Él-e vagy hal-e? tudj’ az Ég.

Mária, szűzi hatalom!
Te legyél őrző angyalom!
Hozd el szememnek világát,
Én boldogságom virágát:
Szentem hogy megjöjjön, aj, tedd! –
Vagy az életem vedd el, vedd!
A világ vele gyöngyvirág,
Nélküle könny, rossz mécsvilág.
Anyai, szűzi kegyelem,
Légy oltalmazóm, légy velem!”

Mozdul a kép a kőfalon,
A lányka sikolt – borzalom!
Egy lobbanás, egy percenés,
És kialszik a gyönge mécs.
Hátha a szél volt, léghuzat,
De hátha – rossz jel, kárhozat!

Léptek dobognak, mint a dob,
S az ablaktáblán: Kop, kop, kop!
„Alszol-e babám, fent vagy-e?
Itt vagyok babám, ehun, e!
Hej, dolgod van-e, van elég?
Hej, megismersz-e, mersz-e még?
Vagy a szíved más, másé rég?”

„Jaj, galambom! Jaj Istenem!
Hisz rád gondolok szüntelen!
Csak rád gondoltam, csak terád,
Teérted mondtam csak imát!”

„Hej, hagyd az imát, pattanj fel,
Pattanj fel, gyere, menni kell.
Hold süt az útra, görbe fény,
Menyasszonyt visz a vőlegény!”

„Jaj, Istenkém! Jaj, mit susogsz?
Már késő van – most menni, most?
Vihar rikoltoz, holt az éj,
Várd meg a hajnalt – nappal élj!”

„Az éj a nappal, éj a nap:
Szememen álom gúzsa, rab!
Nem várunk hajnalt, kakasost,
Esküvőt tartunk hamarost.
Csak ne tétovázz, pattanj fel,
Hajnalban kelnünk egybe kell!”
               
Pince az éj, az éjszaka,
A hold, a hold az ablaka.
A falu kihalt, vak falak,
Vihar rikolt csak, szél szalad.

Elöl a legény – hoppla, hopp,
Hátul a leány lohol ott.
Udvarból, kertből vonítás,
Amerre tart a vágtatás.
De furcsát vonít, furcsa hang:
Hogy a közelben hulla van!

„Szép éj van, holdas – ilyenkor
Kikel a holt a hant alól:
Még mit se vélsz, s már ki se térsz –
Galambom, nem fog el a félsz?”

„Mért félnék? Te vagy itt velem,
S az Isten szeme odafenn.
Virágom, mondd csak, mondjad hát,
Jól van-e, él-e jó apád?
Szüléd miatt is nyom a gond:
Szívesen fog-e látni, mondd?”

„Ne sokat kérdezz, tubicám,
Fuss, majd meglátod – még ma ám!
Csak fuss, rohanj – most nincs idő,
Az út még hosszú – kerülő. –
Kezedben mi van, gyöngyöm, ím?”

„Az imádságos könyveim.”

„Hajítsd el mind! Az az ima
Súlyosabb, mint a kőszikla!
Hajítsd el mind! Hogy könnyű légy,
Hogyha az én nyomomban mégy.”

Odavág könyvet és imát,
S repülnek árkon, bokron át. –

Rohantak rejtett utakon,
Szurdokon át és patakon,
Szakadékon és fűzesen,
Csaholtak szukák rémesen
És huhogta a rossz kuvik,
Hogy a közelben vész buvik. –

S elöl a legény – hoppla, hopp,
Hátul a leány lohol ott.
Csipkebozótban, köveken
Fehér láb rohan sebesen.
Galagonyán és grániton
Rajtamarad a véres nyom.

„Szép éj van, holdas, áll a bál,
Hol élő járja, hulla jár
Még mit se vélsz, s már ki se térsz –
Galambom, nem fog el a félsz?”

„Mért félnék? Itt vagy mellettem,
S az Isten keze felettem. –
Kedvesem, mondd meg, mondjad, ó,
Milyen ház, a házikó?
Vidám lak? Rendes? Szép gondos?
Közel van-e a templomhoz?”

„Ne sokat kérdezz, tubicám!
Meglátod, meg, még máma ám!
Csak rajta, rohanj – fut a perc,
Hát fuss, ha messze jutni mersz! –
Babám, kötődön mondd, mi lóg?”

„Olvasót hoztam, olvasót!”

„Hej, az olvasó mire jó?
Rádtekeredik, mint kígyó,
Kinyomja belőled a szuszt
Siessünk, dobd el, fuss, ha tudsz!”

A lánytól az is elveszi,
S mérföldesek a léptei.

S rohantak titkos utakon,
Szárazon át és csatakon,
Mocsarakon, hol lábadhoz
Kék lángok raja szaladoz:
Két sorban, kétszer kilencen,
Mint temetési menetben
S a békák partján bereknek
Gyászéneket brekegtek.

S elöl a legény – hoppla, hopp,
Hátul a lánynak lába rogy.
Nádasban, tarlón sietve
Az nyesi lábát veresre
Szép zöld páfrányon taposva,
Azt festi lába pirosra.

„Szép éj van, holdas, éj neszel,
Élő a sírhoz jár közel.
Még mit se vélsz, már odaérsz –
Galambom, nem fog el a félsz?”

„Mért félnék? Te vagy énvelem,
Istentől jön a védelem.
Csak szaladj kissé lassabban,
Ki magam, ki hadd fújhassam.
A kebel zihál, rogy a láb,
Szívembe kések hegye vág.”

„Csak gyere, siess, aranyos,
Hisz odaérünk hamarost.
Vár a lakoma, áll a bál,
Az idő nem vár, meg nem áll. –
Nyakláncodon mit ejtegetsz?
Mi az, amit ott rejtegetsz?”

„Anyámról maradt kiskereszt.”

„Hohó, az átkos, rossz arany!
Hány hegye, éle, sarka van!
Ez bököd téged – s engem ez!
Hajítsd el, s futni könnyű lesz!”

A lánytól azt is elveszi,
S hétmérföldesek léptei. –

Ott arra lent, a laposon,
Tornyos ház mered magasan,
Szűk, hosszú, hegyes ablakok,
Harangkötél és rajta bog.

„Itt vagyunk, babám, végre itt!
Nem látsz-e, babám, valamit?”

„Szent ég! Egy templom? Egy torony?”

„Ez nem templom! Vár! Várorom!”

„E sor kereszt e sírokon?”

„A földeim! A birtokom!
Hej, nézz, galambom, engemet,
És szökj át, hopp, a fal felett!”

„Jaj, hagyj már, hagyj! Hadd menjek, hadd!
A tekinteted szörnyű, vad,
Ahol jársz, nehéz ott a lég,
A szíved hideg, mint a jég!”

„Ne félj, ne remegj, aranyom,
Az élet nálam víg nagyon!
Hús van doszt – de az vértelen
Először nem lesz ma nekem! –
Mi van abba’ a batyuba?”

„Mit varrtam: ingek, nászruha.”

„Elég már két ing, több minek?
Egy énnekem, egy teneked.”

Elkapja, vadul felkacag.
S repül a sírra a csomag.
„Ne félj, csak figyelj engemet,
S hopp! Szökj utána fal felett.”

„Te jártál eddig is elöl
A rossz uton, hát rajta, föl!
Járj elöl most is, úgy a jobb,
Szökj csak, mutasd meg, mi a ’hopp’!”

Átugorta a kerítést,
Nem sejtve semmi cselvetést
Van az ugrás vagy öt öles –
De leányt többé ne keress!
Rebbenő ruha és bozót
Mutatja csak a távozót,
És jó rejtekhely vár arát:
Azt nem tudta a rossz barát!

Kicsike kamra, beereszt.
Alacsony ajtó, bent retesz.
Alacsony ajtó, csikorog,
Őrködni retesz rúdja fog.
Szegény, vak ház, nincs ablaka,
Hold csak vasak közt les oda.
Szilárd, vas ház, mint cella zár,
És bent, a földön – hulla hál.

Hej, odakint mint támad zaj!
Sírbeli rémek – roppant raj.
Süvöltenek és dobognak,
És ilyen nótát dohognak:

„Sírveremé vagy, test ha vagy!
Vesszen, ki lelket veszni hagy!”

A holtak háza ajtaját
Veri, rázza egy holt barát:
„Fel, holt! A holtat beereszd,
Húzd félre azt a rossz reteszt!”

A halott szemét kinyitja,
A halott felnéz sunyítva.
Megmozdul, fejét emeli,
Körben a termet kémleli.

„Uram, Istenem, légy velem!
A Rosszé lelkem ne legyen!
Te halott, lent légy, fel ne kelj!
Az Úrban örök nyugtot lelj!”

A holt lehúnyja a szemét,
És merev, akár az imént.

A holtak háza ajtaját
Még jobban veri a barát:
„Fel, holt! A holtat beereszd,
Nyisd ki az ajtót, nyisd ki ezt!”

A zaj, a hangok odakint
Keltik a bentit, jaj, megint.
S teszi már, szemét meresztve,
Merev kezét a reteszre.

„Óvd lelkem, Uram! Irgalom!
Tekintsed bajom, nyomorom!
Fel ne kelj, te halott, légy lenn!
Legyen veled az Úr, s velem!”

A holt lehúnyja a szemét,
S kinyújtózik, mint az imént. –

S odakint újra: a zajok!
De attól égnek áll hajad!
„Kelj föl, te halott, sebtibe!
Az élőt add ki, add ki te!”

Te szegény, szegény, jaj, mi lesz?
A holt harmadszor ébredez,
És hályogos, holt szemeit
Arra, ki félholt, szegezi!

„Ó, Szűz Mária, kegyelem!
Fiad kérd: velem ő legyen!
Nem jó, mit kértem imámban,
Bocsásd meg vétkem, hibáztam!
Ó te, kegyelmet ki osztol,
Szabadíts meg a gonosztól!”

És ím e percben valóban
Kakas kiált a faluban,
S az első után kórusba’
A falu összes kakasa.

A halott, kinek sikerült
Feltápászkodni, elterült.
Elcsöndesült a temető,
És eltűnt a rossz szerető. –

Reggel a falu misére,
Érkezik véres mesére:
Egyik sír üres, nyílt üreg,
A hullaházban lány remeg,
S a keresztfákra akasztva
Egy nászruha száz cafatja.

***

Jól tetted, lányka, jól tevéd,
Hogy idézted az Úr nevét,
És leráztad a rossz legényt!
Ha nem vitt volna rá a félsz,
Bizony hogy csúfos véget érsz:
Most fehér tested, szép fejed
Lengetnék fejfák ing helyett!



Uploaded byEfraim Israel
PublisherKalligram
Source of the quotationEfraim Israel: Holtak gondolata
Bookpage (from–to)234-242
Publication date

minimap