Bošković, Slobodan: Nomádok (Nomadi Magyar nyelven)

1.

Jesmo li sa sjevera ili nijesmo ili smo tek
Razmažena djeca sa juga svikla na tople dane i more
Jesmo li nekada bili gorštaci što gaze smrzle rijeke
Jedu živo meso jelena ili losa il peku na žaru srnu
Prije nego pomisle na dalek put i zimno vrijeme
Jesmo li raspjevani od jutrenja ili po zvijezdama
Suđeno nam da određujemo boje godišnjih doba
Raspoznajemo proljeća po nebu i niskim pticama
Istok po zlatnoj igri na kolebljivom oblaku
Zapad po kiši i varljivim nadama da ćemo predveče
Umorni biti dočekani gozbama i medovinom
Jug po miru i ljekovitim vodama shvatamo
Po želji da dobro i krupno rađaju zlatna žita

Što se to kuvalo u nama kao ovsena kaša
Kao tijesto od ljekovitog korijenja i trava
Kao plodno sjeme u toplom prikrajku rijeke
Gdje se plod danonoćno napaja i osvježava
Sunce ga izaziva da prije isturi klicu
Za neke sive za neke možda sumorne obale
U neke sumaglice zemne u neke doline mraka
Ili ko zna kuda u raspukla nebesa da se obrnu oči
U koje blagočastivo podneblje svijeta dogorijeva srce
I ko zna šta sve tamo čeka odsvakud na krvav zub

Nijesu li oštri noževi za sječu glava
Odviše opake nepoznate zvijeri
Kradu li našu djecu još nezačetu ili nas ubijaju
Ispod nepostojanih zvijezda što neće nikad začediti
Nijesmo li potom gradili svijet za sebe
Po obličjima zapamćenih predjela
Koji su se rađali na napuštenim pepelištima
Nijesmo li raskrilili prostor da mi – žedna vojska
Prođe tamo gdje stremi u predio neprolazni
I da ga osvoji dok drži iskonska snaga
Dok miriše u nozdrvama i krvi rodna zemlja
Na zbijenu šumu i svježinu i paljevine
Na noći i dane provedene ispod promjenljivog neba

Bijaše li to nebo sjeverno palo na zemlju
I raspada se u prah u brašno mljeveno
Nepogodama od kojih nije bilo spasa
Je li to kopno varljivo i pristrasno
Kad oživljavaju predjeli i sjenke vremena
Je li to nekadašnja zemlja po čijoj utrobi
Plug nije orao i nije drvena ralica
Brazdila duboko jer nije bilo mužjačke snage
Da razdvoji muški bedra zemlje
Bistro nebo cijepano vatrama seobarskim
Noževima što su izlazili iz dubina šume
I šuma je plamtjela kuda smo išli
Od šume ostajali panjevi i trula krtina
I meso pepela i pepeo je razvijao vjetar
Šuma je rasla u ogromnu buktinju strave
I osvjetljavala put prema nepovratnoj dolini
I na izvorištima rijeka čak do srca planine

 
Kakvo bješe nebo nomadsko kakvo kurjačko
Kako odzvanjaju udarci goča kao oblaci
Jezdiše strmoglavo u provalije života
U žive pristarnke niz koje siđoše ljute vojske
Uz huku talambasa i vrisak predsmrtni

O kakva postade zemlja o kakva
Zemaljska blaga trunu s kostima
Zajedno s prahom riječi što se sliše u poklič
U zvanje grlato u vrijeme junačke pogibije

Vidješe li se po nebu krvave vojske
Zapućene sa sjevera u nevrijeme
Da kolju pred sobom žive nade i nište
Svako protivljenje snažnim najezdama iza kojih
Više neće oživjeti postojeće doba

Ostaše li ispod šume grobljišta
Bez reda kao što se i ginulo
Iskopa li svako za sebe najdublju raku
I zemlje između prstiju rasu u kristale
Da bude manje truleži a više plodne njive
Za još strašniju vojsku kad se bude doselila
Odnekud brzohitra i plava sa sjevera

Nijesmo u vrijeme seoba slutili teškoće što nas vrebaju
Prepriječe na putevima ka južnim obalama

Jesmo li mi razmažena sjeverna djeca
Sa tvrdim ožiljcima vijekova na koži
Ili se samo u bolu selimo stalno na sjever
Među predačka žita i široke šatre
Među zvijezdama oivičene ravnice pune svjetla

Jesmo li seobama zaboravili izgled praznine
Poharanih polja ravnice i visokih šuma
Ili smo sanjali vrijeme kad bijasmo lijepi
Kao crteži na zidovima pećina
Kosmati mladići snažnih mišica
Raspjevani u seobama ka jugu i istoku ili mislimo
Da od postanka živimo i pjevamo žarke riječi
Ljubavi i svjetlosnih preliva otrgnutih od sunca
Gradimo život od pijeska mora i toplih dana

Nijesmo li sjeverna djeca rođena za život
Na južnim obalama ili se čini da smo živjeli
Ovdje od kada se zna za ovaj postojeći svijet

2.

O nijesmo znali da volimo ono što nije prisutno
Makar bila pjesma koju je pored rijeke
Začinjao porod dok je mislio o novom danu
Makar to bili tuđinci što su nam
Kopljima kao pomamom bušili grudi
Voljeli jedino neizvjesne daljine i neko davno sjutra
Što je dolazilo sa zvijezda kroz našu krv
I zarobljena jutra nabodena na strmoglave strijele

Kad skućismo ognjišta sjećamo se da negdje
Gore na ledenom sjeveru ostaše ogorjelišta
Zelene močvare pune polegle trske
Drevnih fosila vjekovima taloženih
I nagomilanih kostiju od naših ubijenih predaka
Iz kojih niču granice sjevera i rebra
Još jedna polarna noć –  bijela rana

Jesmo li sa sjevera sa sjeverne zemlje
Sa zaleđenih obala neukrotivih rijeka
Iz bojke postojbine od ljutih mesoždera
Pčelara i ratnika sa oštrim kopljima u ruci
S perunom gromovnikom na usni molitvom za plod
Na okrvavljenom jeziku što se bolom oglasi
Jesmo li strpljivi putnici od polja do šume

Mrzimo li kurjaka brata što je poklao našu
Prvorođenu djecu ili što i sam nema gdje
Da skloni glavu između zemlje i neba
Da budemo čvrsti i kameni za dan koji će nam doći
Tamo u nekom drugom i neznanom kraju
Neka nas niz tuđa bespuća ispraća sreća
Pitka voda i jarko sunce ponijeto kao sjećanje
Sa sjevra ispod lijeve sise kriveno

Neka nam djeca rastu brzo i vitko ko trava
Jačaju kao divlji korijeni da mogu u lovu
Ustrijeleti medvjeda kad napada noću
U vrijeme oluje na pripitomljeno stado
Ili ubija divlje zvijeri u gustoj i mračnoj šumi
Kad prilaze vodi kao utočištu
I umiru žedne na domak sunca i oporo ljute
Na sve žive i mrtve slike i sjenke
Što suludo lebde kroz vazduh od rasparčanih
Zvijezda do zvijezda pogaženih livada

Jesmo li djeca rođena na sjeveru
Slijepa u dan prvi a već progledamo
U dan drugi i označavamo putokaze
Do svježih izvorišta što će nam dati novu snagu
Krenemo li se potom u seobe
Ponesemo li pjesme večernje i pjesme građene
Za jutro koje treba tek da svane na velikoj vodi
Nosimo li djecu u krošnjama Onu što sišu mlijeko
Uzimaju sjekire i krče put da moćno prođu
Kad se na putu priječi zmija spremna na ujed

Jesmo li ponijeli sjeverno nebo i zvijezde sjeverne
Posijali kao zrnevlje ječma i heljde po krvi
Odakle niče pravi plod i raste potomstvo
Orno za nove selidbe u krajeve koji neće lediti krv
I neće biti opori do straha od sjutra i ljudi
Što će povaditi oštre mačeve umočene u otrov

Da zaustave prolaz divljih i snažnih nepogoda
Jesmo li zavoljeli jug što su nam djeca ostala živa

I porastoše da mogu gaziti rijeke i vojske
I noćivati na zimskoj mjesečini ispod surovih
I hladnih i već davno mrtvih zvijezda
Što nas južno podneblje nahrani kad smo smoreni
Umirali od gladi napoji bistrom vodom

Kad smo umirali od žeđi i sanjali kako
Prekapljujemo rijeke jednim dahom
Naše rijeke što smo ih pregazili i ostavili kao tuđe

Jesmo li pretekli živi sve oluje
Da bi u nama živio perun i vesna i lado
Da bi svatopluk opet gonio ognjene kočije
Po nebu i darivao nam zemlje da bi i njin porod
Živio kroz naše duše i našu vaskrslu djecu
Jesmo li došli sa sjevera ili smo ovdje oduvijek

1.

Északiak vagyunk-e vagy mégsem vagy éppen csak
Meleg napokhoz tengerhez szokott elkényeztetett gyerekek
Voltunk-e valaha is fagyos folyókat gázoló hegylakók
Akik nyersen szarvashúst falnak vagy
A hosszú út és tél előtt nyárson sütik az őzbakot
Vígan dalolunk-e ébredéskor vagy ez a sorsunk
A csillagok állása szerint határozzuk meg az évszak színét
Az ég csillogásából a madarak röptéből ismerjük fel a tavaszt
A bárányfelhők játékából merre van kelet
Az eső jöttéből és a csalfa reményből hogy este fáradtan
Meleg vacsora mézbor vár tudjuk hol van a nyugat
A nyugalomból gyógyító vizekről a bőséges termést
Jólétet idéző reményről érezzük itt a dél

Mi forrt bennünk mint zabkása
A gyógyfüvekből és gyökerekből készült tészta
A meleg folyóöbölben elhintett vetőmag
Ahol éjjel-nappal érlelődik felfrissül
A nap minél előbbi csírázásra készteti
A ködös tájakon az éjfekete mezőkön
Az egyeseknek szürke másoknak komor partokon
Vagy a szétpattanó égbolt alatt ki tudja hol
Ahol a befogadó éghajlat égeti a szívet
Ki tudja honnan hány véres agyar vár

Az éles kések mi másra szolgálnak ha nem kaszabolásra
Hát nem ismeretlen vadak rabolják el
Még meg nem született gyerekeinket vagy ölnek bennünket
A soha fel nem csillanó hitszegő csillagok alatt
Hát nem magunknak építettük ezt a világot
Az elhagyott felperzselt ugaron
Az emlékekben őrzött tájak szerint
Hát nem azért nyitottunk hogy mi – a szomjas hadsereg
Áthatoljon a járhatatlan vidéken
És elfoglalja míg eredendő erővel rendelkezik
Míg érzi és vérében őrzi a termőföld illatát
A sűrű erdők frissességét a változó ég alatt
Eltöltött nappalok és éjszakák keservét

Tán ez volt a földre hullott északi égbolt
Mely a kikerülhetetlen elemi csapások
Prédájaként porrá s lisztté mállott szét
Ez az a talmi és részrehajló szárazföld
Ahol felélednek az eltűnt tájak és árnyak
Ez az egykori föld melynek mélyét
Nem szántotta eke és sekélyek maradtak
A barázdák mert nem akadt férfi
Aki a föld bordáit szétválassza
A tiszta égboltot az erdő mélyéből
Meredő kések és tűz szabdalta
Amerre csak utunk vezetett lángolt az erdő
Az erdőből tuskók korhadt törmelék
És szélhordta hamu maradt
Hatalmas lángbaboruló iszonyat az erdő
Megvilágítva az elveszített völgy felé vezető utat
És a folyók eredetét a hegyek szívében

 
Milyen volt a vándor farkas űzte égbolt
Mint a száguldó felhők zuhanása visszhangzik
A dobpergés az élet szakadékaiban
Az élő kikötőkben ahová üstdobok és halálsikolyok
Kíséretében felbőszült hadseregek vonultak

Ó mivé vált a föld ó
A csontokkal a hősi halál idején
Kiáltott hamuvá vált szavakkal együtt
Milyen földi kincsek rothadnak

Látszott-e az égen hogy a viharban
Északról küldött véres hadsereg
Maga előtt mészárolja az élőket és ellenállhatatlan
Rohamokkal minden ellenállást megsemmisít
Lehetetlenné téve az újjászületést

Ahogy a halál érkezett a kusza összevisszaságba
Maradtak-e sírhelyek az erdő alatt
Kiásta-e mindenki saját magának a legmélyebb sírgödröt
És a föld az ujjak között kristályokká vált
Hogy kevesebb korhadék még több termőföld legyen
A hirtelen előbukkanó északról hömpölygő
Még kegyetlenebb hadsereg számára

Nem sejtettük-e milyen veszélyek leselkednek ránk
Költözködésünk idején a déli partok felé vezető úton

Elkényeztetett északi gyerekek vagyunk-e
Bőrünkön évszázados kemény forradásokkal
Vagy fájdalmunkban költözünk állandóan északra
Őseink szántóföldjére és a fénnyel teli
Csillagokkal övezett síkság széles sátraiba

Elfeledtük-e vándorutunkon a feldúlt
Mezők és magas erdők pusztaságát
Vagy a szép időkről álmodoztunk
Mikor a barlangrajzokat megelevenítve
Mint izmos életerős fiatalok
Dalolva meneteltünk délre és keletre vagy
Azt hisszük a kezdetektől létezve szerelemről
Dalolunk és a naptól elszakított fénycsóvákkal
Homokból tengerből meleg napokból építjük életünket

Nem vagyunk-e a déli partokra teremtett
Észak szülöttei vagy úgy tűnik
Itt éltünk amióta világ a világ

2.

Ó nem tudtuk hogy mindig a távollévőt kívánjuk
Legyen az ének amit az új napra gondolva
A folyóparton dalolt az ember
Vagy azok az idegenek akik lándzsáikkal
Élvezettel szúrták át a mellkasokat
Egyedül bizonytalan távolságokat szerettünk
A csillagokból eredő vérünkbe áramló távoli holnapot
És a dárdára szúrt foglyul ejtett reggelt

Családi tűzhelyünket megteremtve emlékszünk
Valahol a fagyos északon maradt tűzfészkekre
Az elfekvő náddal teli zöld mocsarakra
A századokon át ülepedő kövületekre
És megölt őseink felhalmozott csontvázaira
Ahonnan az észak határa ered
Még egy sarki éj – fehér seb

Északról északi tájról a szilaj folyók
Befagyott partjairól származunk-e
A ragadozók méhészek és éles fegyverekkel
felszerelt harcosok félelmetes hazájából
Jámbor utasok vagyunk-e akik vérző
Nyelvükkel is a jó termésért fohászkodnak
Míg vándorolnak mezőktől erdőkig

Gyűlöljük-e farkas testvérünket azért mert megölte
Elsőszülött gyermekünket vagy mert az ég és
Föld között néki sincs hová lehajtania fejét
Ott valahol az ismeretlen vidéken
Az eljövendő napon legyünk kőkemények
Szerencse kísérjen bennünket az idegen pusztában
Mint északról a bal mell alá rejtett
Magunkkal vihető ivóvíz és napsugár emléke

Gyermekeink felnőjenek legyenek mit a fűszál karcsúak
Mint erősek a gyökerek hogy éjjel
A viharban a megszelídített állatokra
Támadó medvét legyőzzék
Vagy megöljék a sűrű sötét erdőben
Az itatóhoz járuló állatokat
És napközelben szomjan halnak és keserűek
Minden élőt halott képet árnyat gyűlölnek melyek
A szétmorzsolt csillagok és tébolyodottan
Legázolt mezők között lebegnek

Észak szülte gyerekek vagyunk-e
Akik még vakok az első napon de másnapra
Már kinyílnak a szemek és megjelölik
Az új erőt adó friss forrásokhoz vezető utat
Ha utána útnak indulunk
Ha magunkkal visszük az esti dalokat és a nagy vízen
Még csak derengő új reggelt köszöntő fohászokat
Ha kosarakban a csecsszopókat magunkkal visszük
Fejszével utat törnek a járhatatlanba
Ahol marásra kész kígyók leselkednek

Magunkkal vittük-e az északi eget és a sarkcsillagot
Vettettünk-e vér szerinti rozst és hajdinát
Amin nemes a termés és növekednek az új
Nem vérfagyasztó tartományba vágyó utódok
Akiket nem nyomaszt a félelem keserűsége a véres
Méregbe mártott kardokat forgató emberektől

Megfékezik az elszabadult vad viharokat
Mert fiaink élvemaradtak megszerettük-e a déli tartományt

És felnőttként képesek folyókon gázolni ellenséget eltiporni
A tiszta téli ég alatt holdtöltekor a rideg
Régen kihunyt csillagok alatt virrasztani
Mert a déli éghajlat táplálta a holtfáradt
Vándorokat és tiszta vízzel oltotta szomjunkat

Szomjúságtól gyötörten mikor arról álmodoztunk
Hogy egyszuszra kiisszuk a folyót
Folyóra leltünk melyet átgázolva magunk mögött hagytuk

Átvészeltünk minden vihart
Él bennünk az írisz a tavasz a fiatalság
A próféták ismét lángoló kocsikat űznek
Az égen és termőföldet ajándékoztak nekünk hogy
Szülötte lelkünkben és feltámadt fiainkban éljen
Hát északról jöttünk vagy mindig itt voltunk