Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Johanides, Ján: A búvárt vonzzák a tenger forrásai (Potápača priťahujú pramene mora Magyar nyelven)

Johanides, Ján portréja

Potápača priťahujú pramene mora (Szlovák)

Zobudil som sa za súmraku a v prádznej izbe sedel iba starec, mne vtedy ešte neznámy ako sám večer. Hlavu znezreteľnenú tmou a obrátenú ku mne si opieral o noviny na stole. Zdalo sa mi, že jeho pozorujúci pohľad mi vzal sen.
Hádam vytušil, že som už hore, lebo sa pohol. Malíčkom si pretrel ústa. A pri strašne pomalom dvíhaní zo stoličky sa vlastne iba čoraz väčšmi hrbil, takže keď už stál vzpriamený, nakláňal sa iba nad svojo tôňou tesne nad obrusom, kým jeho hrubé prsty čulo obchytávali jeho kraj.
Vstal som. Starec postupoval k nočnému stolíku. Nohy neohýbal v kolenách, posúval ich len opatrne pred sebou a ja som rozsvietil. Ale mohlo byť zhasnuté, sám som svetlo nepotreboval a starec asi tiež nie, lebo bol slepý. Samozrejme, tušil prítomnosť cudzieho, ale nevládal sa asi narovnať, preto len zavrátil hlavu, akoby si ma chcel poprezerať. Spodnú peru vychýlil, až vyklonil. Zvláštne sa mu zachvievala. Jej nerovnomerný pohyb mi pripomínal akési hmatanie. Mal som pocit, že oči nahrádza perou, a odvrátil som sa od tohto pohtadu bezzubých úst.
Veľkým skrčeným ukazovákom postupne dospel až k odstávajúcemu uchu. Siahol si po bujných chĺpkoch, čo mu z neho klíčili. - To si ... ty ... Vladko? - Spýtal sa tichučko. Pousmial sa. Odvetil som, že nie, a tiež som sa usmial na neho. - Som tu nový, - povedal som po chvíli a starcovi sa roztriasla hlava. Otvoril ústa, azda na reč, ale triaška zaútočila i na ne, ďasná mu narážali o seba a v snahe pomôcť si robil krátke, no dosť prudké pohyby rukami, akoby niečo oddeľoval alebo trhal. Pokrčil obličaj a opäť vysúval tú spodú peru ako tykadlá. Vykro­čil ku mne. Napodiv, teraz ohýbal nohy v kolenách. Podával mi ruku. Keď som už pocítil jeho remeňovitú dlaň, díval som sa mu do riedkych, krehučkých vlasov. Aj ľavú ruku mi ešte prikladal k zápästiu a jeho rozbehané prsty mi vnikali až pod rukáv plášťa. Starec stál mlčky a tak, akoby mi vyjadroval sústrasť.
Do izby vošiel asi tridsalročný chlap. Čierne vlasy mal ulízané ako istý hudobník, čo hrával v Štefánke. Okrúhla tvár sa vyjadrovala úsmevom. Pristúpil zozadu k starcovi a položil mu obidve ruky na slepé oči. - Uhádni, kto je to? - povedal zhovievavým hlasom, akým sa oslovujú deti, keď sa ktosi chce nimi potešiť. Starec zachrčal, prehol sa, akoby šiel spadnúť, vyceril ďasná a radostne opakoval: - Vladko, Vladko. - Vtom vstúpila do izby aj ošetrovateľka a vyvolala ma na chodbu. Ošetrovateľka nerozhodne zastala, akoby nevedela, či so mnou rozprávať pri chôdzi alebo nie. Spýtal som sa jej, o čo ide. Pozrela na mňa plachými, ale i sústredenými očami a potom ich sklopila, akoby som jej niečo vyčítal. Neustále si hladkala líce pri správe, ktorú ozna­movala: Manželka sa vám zabila pri Modre na aute. Díval som sa práve na mosadznú kľučku. Bola na nej prischnutá škvrnka bielej emailovej farby a z ošetrovateľkinej reči som si zapamätal, že „ten dolu už čaká“.
Šiel som za ošetrovateľkou, hoci neviem, či ma vyzvala. Zastali sme pred malou miestnosťou, kde som si poobede zaniesol šaty. Okolo dvier obchádzala i staršia žena v smútku. Pristavila ošetrovateľku. Z jej slov som vyrozumel, že prišla po šaty svojho manžela. Ošetrovateľka už odomykala, keď sa jej žena v smútku spýtala, prečo má červené líce. Zdalo sa mi, že sa jej to spýtala a usmiala sa na ňu len preto, aby ju ošetrovateľka nenechala čakať a nevybavovala najprv mňa. Uvedomil som si súčasne, že ošetrovateľkino líce je červené od toho pohládzania pri zvestovaní smrti mojej manželky.
Ale ošetrovateľka sa zvrtla ku mne, podala mi košeľu, pletenú vestu a kravatu. Žena v smútku ju chytala za rukáv a mne sa stretli prsty s jej zápästím. Žena v smútku si ma premerala maličkými očami, ktoré sa takmer tratili v jej tvári. Malý, prehnutý nos mala posiaty vriedkami, zasahovali jej i čelo, ale neprekračovali za prvú vrásku. Ošetrovateľka nervózne strhla môj oblek z vešiaka. - Budem tu, - povedala, - auto vás čaká.
Rozhodol som sa, že nepôjdem do izby, ale oblečiem sa v záchode, lebo do izby sa už asi poschádzali pacienti. Navliekol som to všetko na seba v strašnom chvate a mal som pritom pocit, akoby sa za mojím chrbtom smialo tisíce ľudí ako diváci. Spotil som sa pri tomto obyčaj­nom úkone obliekania. Skoro by som sa odvážil povedať, že som až zoslabol z neho. Neviem, prečo som si rozviazal už uviazanú kravatu. Vložil som ju do vnútorného vrecka a zacítil som dym. Asi niekto tajne fajčil v záchode.
Nemohol som sa zbaviť toho pochabého pocitu, že za mnou stoja rady rozrehotaných divákov, ktorí už vopred stanovili môj život ako nejaký osud a teraz sa zabávajú, ako sa s ním vyrovnávam. Bolo to na smiech, ale tento pocit som už raz mal a bol mi smiešny, ako aj teraz. Zažil som ho po pohrebe svojho otca, ktorý zomrel uprostred vojny. Kráčal som predmestím popri trati, potkol som sa. Okolo šli ľudia, zasmiali sa a poznamenali, „aby som si dal pozor". Tiež sa mi zdalo, akoby tí ľudia boli naplánovali smrť môjho otca i môj ďalší život a akoby ma upozorňovali tým svojím „dajte si pozor“ na to, aby som sa dal konečne nahovoriť na hnev.
Ošetrovateka mi vyslovila sústrasť a potom pokračovala so ženou v smútku. Povedala, že všetko je už zariadené.
Taxík čakal pri vchode do kina Metropol. Šofér vyšiel z voza, keď som pristúpil k jeho sklám. - To ste vy? - spýtal sa, či iba poznamenal, akoby ma poznal. A tu som si uvedomil, že vlastne ani neviem, kde Marta je, zabudol som sa na to opýtať alebo som si nezapamätal, čo hovorila ošetrovateľka. Musel som, samozrejme, zatelefonovať na „na­še oddelenie“, no zistil som, že ošetrovateľku nepoznám podľa priezvis­ka. Šiel som teda hore.
- Vidíte, celkom som zabudla povedať vám to, - ospravedlňovala sa. Stretli sme sa na chodbe a nepotreboval som ju kdekade zháňať. - V Trnave ... v nemocnici. Viete, spýtajte sa na tú haváriu na vrátnici. To stačí.
V aute som privieral oči. Nie preto, že by sa mi hádam chcelo spať, len z toho dôvodu, aby som nič nevidel a nemusel vnímať ani svetlá reflektorov.
Vrátnik v nemocnici akoby ma už vyzeral a chcel „to mat čo najrých­lejšie z krku“. Bez slov, skoro náhlivo ma voviedol do márnice, a len čo som otvoril dvere, zrak mi padol na Martu. Ležala na stole zakrytá kusiskom igelitu až po zovreté ústa. Chumáč vlasov jej siahal až na ľavé obočie.
Na stoličke pri jej hlave sedel príslušník VB, za ním stál nízky lekár s plešinou a pri jej nohách ten vysokoškolák a mladý autor, s ktorým som sa zoznámil doma pred tou služobnou cestou. Mladík mal obvia­zanú hlavu a oči plné sĺz. - Srdce, - riekol príslušník VB, vstal, zvihol igelit, no vzápätí ho ihneď pustil a zatiahol ním aj tvár nebohej. Neza­zrel som nijakú krv. Lekírv prikývol. Príslušník VB, zdá sa mi staršina, pristúpil ku mne a prvý mi vyjadril sústrasť. Nato pokračoval: - Je to síce ... také, ale nakoniec musím. Poznáte tohio súdruha? - obrátil obličaj k mladíkovi a ja som prisvedčil. Staršina potom vytiahol blok, pýtal si občiansky preukaz a ešte predtým, než ho otvoril a začal písať, oznámil : - Autu sa v podstate nič nestalo. - Povedal som mu, že ma to nezaujíma.
- Musíme ju pitvať, - povedal lekár po staršinovom odchode. - Dostala podľa mňa porážku, keď auto vyletelo z cesty. Tu súdruh si rozbil len hlavu o sklo, normálne vyšiel z auta a bežal telefonovať do Modry. - Lekár smrkol, ukazovákom si nenápadne pritlačil ľavú nosnú dierku a znovu smrkol. - A keď sme prišli, bolo po nej. - Zahľadel sa na mňa. Oči sa nám stretli, mal ich hnedé ako riedka čierna káva a svedčili o únave. Dohovorili sme sa, že po Martu si môžem prísť zajtra večer, lebo bude už po pitve, a spýtal sa, či som to oznámil príbuzným. - Nemá nijakých, - odvetil som mu. - Rodičia jej zomreli už dávno. - Vedel som, že Marta má nejakú sesternicu kdesi na Spiši, ale za jedenásť rokov, ktoré som s ňou prežil, nebola ani raz u nás a ani si nepísali. - Bola celkom sama, keď ste si ju vzali? - ozval sa znovu lekár. - Áno, odpovedal som, - sama. - Tu lekár vstal, vybral si z plášťa okuliare, letmo utrel ich sklá o plášť. - Nechám vás tu ... - zašepkal. - Musím sa pozrieť hore, - vzdychol. - Upozorni­te potom vrátnika, prosím vás. - Nakoniec mi vyjadril sústrasť. Chvíľu držal moju ruku v svojej. Bola mäkká a horúca, akoby mal horúčku. Pokyvoval pritom hlavou a mne pripomínal toho starca na našom oddelení.


KiadóSúkromie. Slovenský spisovateľ 1963

A búvárt vonzzák a tenger forrásai (Magyar)


A kórházban nagyon kedvesek voltak hozzám. Semmit se közöltek velem. Nem mondták, hogy rákom van, csak annyit, hogy szépen otthon maradok, s most már nem feledkeznek meg rólam. Így hát átadom az irodában a táppénzes utalványt. Jó későn fogok hazajárni, mint egyébként is szoktam. Marta azt szereti legjobban, ha csak éjszaka jövök meg, mert akkor összeülhet valakivel, akivel állítólag jobban megértik egymást.
Mikor tegnap ebédnél (vasárnap volt) megkérdeztem, nincs-e már elege belőlem, azt felelte, hogy nem vagyok a terhére, mert mellettem jól érzi magát: azt tehet, amit akar. Egyes „ismeretlenek” már jó néhány éve bizonygatják, hogy sohasem voltam fontos a szemében. Hiszek nekik. Magától értetődő, hogy természetesen neki saját maga a fontos. Van társasága (például Gita, aki szabályszerűen elvégezte a filozófiai fakultást, aztán elvált). Együtt jár vele hangversenyekre, s a partitúrát figyelve követi a műsoron szereplő zeneműveket. Gyakran jár képkiállításokra, s Gitával a halálról beszélget, amit nem értek egészen.
Gita egyszer azt ajánlotta, menjek és keressek magamnak valami nagy szerelmet, ha Martával boldogtalanul élek. Ügyet se vetettem erre az ajánlatára.
Marta csak egyszer kérdezte, „mi van velem tulajdonképpen”. S nyomban részletezni kezdte a kérdést, tudni akarta, „mi minden fűz az élethez”. Ebben a vonatkozásban a bifsztekeket, rostélyosokat, bécsi szeleteket s a tejfeles szalontüdőt is fontosnak tartom: mivelhogy szakács vagyok.
Bementem hát az irodába. Éppen fizetés volt, előleget adtak, amit én már vagy három nappal előbb felvettem. Az irodában sokan álldogáltak, több szemet láttam, mint egyébkor, s majdnem minden mondatnál, minden látható ok nélkül nevetés hangzott fel. Ez már az előleg hatása. A munkaképtelenségről szóló levelet átadtam a pénztárosnőnknek, s megkértem, hogy juttassa el a személyzeti osztályra, amely nem a mi épületünkben van. A pénztárosnő az anyjához jár oda.
Bementem a konyhába. Peter bifsztekre várt. Már szeptember óta főpincér a szállodánkban. Megkérdezte, „mit mondtak nekem”. Azt feleltem, hogy „bizonytalan időre” munkaképtelennek nyilvánítottak. Elmosolyodott, s megjegyezte, hogy neki is elkelne ilyesmi a garázs miatt. Autót vásárolt, s azon gondolkozik, hogy garázst épít. Aztán még azt mondta, hogy ebéd után elmegy mackót venni a fiának.
– Tudod, a gyerek a földön hempereg és mindent a szájába dug. – Rábólintottam, ő pedig folytatta: – Ide-oda hempereg, legyen inkább egy mackója.
Órájára nézett. Tüsszentett. Előhúzta gondosan összehajtogatott zsebkendőjét, aztán beleköpött. – Ez még mindig attól a hülye dohányzástól van. – Rám nézett, mintha talán a tekintetével akart volna valamit, én azonban nem értettem meg. Kezet mosott. Mikor megtörülközött és hozzám lépett, láttam, hogy csak mosdás után s villanyborotvával borotválkozott.
– Hallod-e, gyere velem – kezdte mosolyogva. – Együtt vesszük meg azt a mackót. – Megjegyeztem, hogy még el kell intéznem valamit. Magyarázkodásomat azonban magam is nevetségesnek találtam. Mert nem volt okom rá, hogy magányosan tépelődjem, rettenetes dolog-e, hogy meghalok, vagy sem, mint ahogyan arra se volt okom, hogy elmenjek valakivel, aki valójában fütyül rám, akkor is, ha talán azt képzeli, hogy szeret. Mindegy volt. Peter elkezdett vallatni, hová készülök, s cseréltem-e már lakást azzal a trafikossal. Hallgattam. Ő pedig megint sürgetni kezdett, hogy mégis jobb lesz, ha vele megyek.
Jött a villamos, hirtelen megörültem. Úgy örvendeztem, mintha okom lett volna rá.

Mikor végre megvásároltuk a mackót, Peter váratlanul megkérdezte, vajon még mindig azt „állítom-e”, hogy a házasságom boldog. Minden zavar nélkül azt feleltem, mint ahogy igaz is, hogy igen. Hitetlenül nézett rám, s aggódó tekintettel, mint a doktor, aki a kórházban megvizsgált, s mindezt feleslegesnek találtam.
Elfordult, arca – úgy képzeltem – haragos és fölényes kifejezést öltött, mikor ingerülten így válaszolt:
– Jó, a szavadnál foglak. – Megkérdeztem, miért. Az embernek tudnia kell, miért fogják a szavánál. S ő megkérdezte, vajon „szándékosan tökfilkónak” tettetem magam előtte, vagy pedig nem vagyok őszinte hozzá. Nem értettem, mit akar tőlem, s ezért megismételtem: – Boldog a házaséletem –, s megkérdeztem, vajon azért hívott-e magával, hogy erről kifaggasson. Megharagudott, s csalásról és büszkeségről motyogott. De én bizony semmire se voltam büszke. – A feleséged csak ide-oda lófrál, te meg tűröd – mondta láthatólag sértődötten. Talán egy kicsit sajnálkoztam is rajta. De nem akartam megharagítani. Megpróbálkoztam vele, hogy megmagyarázzam neki a dolgot, elmondtam, ha Marta akkor megy el otthonról, amikor akar, az még nem ok a boldogtalanságra, ilyesmi engem nem zavar, ez igazán az ő dolga. Elvörösödött és leszidott, hogy bolond vagyok. – Az az asszony sohasem szeretett téged. Megérted már végre? – És így tovább... Elmondta, hogy Marta csak kihasznál, s beszéde közben állandóan a hajában turkált. – Marta sohasem szeretett téged – mondta ugyanolyan haragosan, s én ráhagytam. – S ezt nevezed te jó házasságnak? – Azt feleltem neki, hogy Martának bizonyos tekintetben tetszik ez az élet, s megjegyeztem, hogy mindaz, amit itt elmond, már régen ismeretes előttem.
Nevetségesnek találtam, mikor erre azt felelte, ezt is tudja, s éppen ezért mondja nekem. Kifejtette, hogy milyen értelmetlenség ennyire szeretni valakit.
Szeretem Martát, de csak úgy, mint a többi embert. Persze nem értheti meg a szavaimat. De hiszen ez nem is fontos. Ezért hát megint csak hallgattam. „Valami elbizakodottságomról” is említést tett, de nem tudom pontosan, hogy mondta, mert azon nyomban el is felejtettem. Úgy kezdte: – Most aztán csend legyen! – Ránéztem. Azt mondta, ha az én helyemben volna, alaposan megbosszulná magát, de „előbb mindent jól átgondolna”. Olyan határozott érzésem támadt, mintha gyűlölködésre próbálna tanítani, vagy mintha legalább megkísérelné felkelteni érdeklődésemet a gyűlölködés iránt.
Mikor lefeküdtem, gondolatban végigfutottam az egész napon, de amint behunytam a szemem, mindenről megfeledkeztem.


KiadóEurópa - Madách, Budapest - Bratislava
Az idézet forrásaJán Johanides: Lemeztelenítve, p. 59-63.

minimap